2.ÉVAD- 02.Chapter

Cigaretta 

            Azóta minden egyes nap nyomorultul telt. Mindig ugyan az, s az érzés sem változott. Rászoktam teljesen a cigarettára, egészen..

          Az iskola előtt állok, épp várok barátaimra. Lustán egy cigarettára gyújtok, hiszen őket nem zavarja ez. Már másodszorra szívom be a káros anyagot, mikor tüdőm összeszűkül, s nem kapok levegőt.

Kezemből azonnal kiesik a szál, s szívemhez kapok. Lehajolva támaszkodok térdemre, s próbálom a légszomjamat helyrehozni. Ahogy telnek a másodpercek úgy lesz egyre rosszabb. Összeesek a földön. Kétségbeesve keresek valaki ismerőst, aki tudna segíteni, mikor meglátom barátaimat, akik nevetgélve sétálnak felém. Jess vesz észre először. Azonnal oda szalad hozzám, így a többiek is futva jönnek.

-Jézus, Harry! – összegörnyedt, levegő nélküli testemet próbálja megfordítani. Megszólalnék, de csak hörgő hangot adok ki. Mintha a légcsövemen megakadt volna valami, ami meg akarna fojtani. Érzem, hogy kezd arcomban a nyomás emelkedni, s kezem görcsbe rándul.

Jess azonnal hívja a mentősöket, akik évezredeknek tűnő percek múlva érkeznek ki. Már csak homályosan látok foltokat, míg testem elveszíti a harcot, szemem lecsukódik. Jess kétségbe esve kiabál, míg a mentősök mély hangja próbálja megnyugtatni őt. Valami maszkot helyeznek arcomra, ami próbál levegőt juttatni tüdőmbe, míg valaki ütemesen nyomja szívem. Valaki suttogja, hogy „Gyerünk Nagyfiú, sikerülni fog!”, mintha bíztatna.

Lepörög előttem, ahogy Anyám sírva esik össze, ahogy meghallja mi történt, majd amikor megtudja, hogy rákos voltam. Gemma.t is hibáztatni fogja valamennyire, hiszen ő tudta. Gemma csak sír, s nem tudja megállítani. Ő is magát hibáztatja.

„Gyerünk Nagyfiú!” – szól ismét a bíztató hang, ami kiragad világomból, s kapkodva kezdek újra levegőhöz jutni. Mintha torkomon akadt volna valami, kezdek köhögni, s hörögni egyszerre. Szemembe könnyek ülnek, s nem érdekel, hogy itt van az összes barátom, hogy mindenki gyengének lát.

            Szívem normális ütemen kezd verni, s kezd légzésem is helyre állni.

-Üdv! – köszön az egyik mentős. Arca boldog, hogy sikerült „visszahoznia”. –Velünk kell jönnöd a kórházba! – csak bólintok, majd próbálok felállni, de mintha kiszívták volna az összes erőmet. Kezemet megfogja az egyik mentős, s segít felállni. 

            Barátaim csak megfagyva állnak két méterrel távolabb tőlünk.  Teljesen lesokkoltak.

-Kit értesíthetünk családjából? – kérdezi, miközben besegítenek a mentőautóba.

-Meg lehetne oldani, hogy senkit? – a mentős bólint, majd elindítja az autót.

*

Megállapították, hogy a cigaretta miatt volt. Összeszűkítette a tüdőmet, így bent akadt a levegő. Azt is mondták, hogy próbáljak erről leszokni, mert még ennél  hamarabb is meghalhatok.

Próbáltam is, bár nagyon lassan ment. De sikerült.

Ha most belegondolok, talán az volt életem legrosszabb és hosszabb korszaka. Utána a barátaim teljesen másképp viselkedtek velem, mintha félnének. Nem mondtam el nekik miért történt ez, jobb hogy nem tudták.

             Majd rá egy évre fejeztem be a Gimnáziumot, s jelentkeztem egy Főiskolára. Egy Főiskolára, ami távolabb volt, mint az otthonom, ahol egy kérdéses új időszak kezdődhetett az életemben.

            Hogy miért kellett távol az otthonomtól? Mert nem volt szívem nézni, ahgy Gemma fanyarúan néz rám, ahogy nehezen fogja vissza magát, hogy ne kotyogja ki,. S minden áldott este hallgatni, a rákomról szóló beszédét. A bűntudat megfullasztott, hogy Gemma.n kívül senki nem tudja. S Gemma se bírja, hogy ne tegyen említést róla, hogy ne emlékeztessen. Így próbáltam elkerülni ezt, hogy egy kis időre én is és Ő is elfelejtse. 

            Majd jött Ő az életembe. Aki mondhatni, gyökerestül megváltoztatta azt.

Tisztán emlékszem minden vele eltöltött pillanatomra. A legelsőre is, mikor még azt se tudtam, ki az. Nem, nem amikor egymásba ütköztünk. Előtte. Egy taxival hozatta el magát az iskolába, ami furcsa volt számomra, s ezt meg is jegyeztem magamban. Hiszen mindenki kocsival vagy szüleivel jött. Majd később meg is értettem miért, hiszen New York-ban lakott.

Utána ütköztünk egymásba. Az a tekintet, benne volt a megvetés, undor, s ezeknek megannyi fajtája. Pedig csak rám nézett. Kezdte elmém elítélni őt, s szinte már reflexből jöttek a sértegetések, piszkálások. De titkon figyeltem, ahogy Ő is engem.

Első csókunk nem túl romantikus pillanatban csattant el. Kellemetlen helyzet volt. Mintha a sors akarta volna ezt. S nekem nagy bátorság kellett, hogy meg is csókoljam. Igazából nem tettem volna, de ahogy ott nyögdécselt, s lehunyta szemét..nem lehetett volna e nélkül kibírni. Ekkor jöttem rá, hogy nekem több keresni valóm van ezzel a lánnyal. Azon a bulin utána csak akkor láttam, mikor rányitottam. Egy fiú erőszakolta meg, míg ő sírt az ágyon, s tiltakozott. Szinte kötelességemnek éreztem őt „megmenteni”. Mivel túl sok alkoholt fogyasztott nem emlékezett semmire.

*

Félig meztelen testét cipeltem egy üres, s viszonylag csendes vendégszobába. Nem foglalkoztatott az se, hogy meztelen feneke, majdnem hogy ágyékomhoz ér. Csak hogy biztonságban tudjam. Lefektettem a puha, melegséget adó ágyba. Ő felnyögött. El sem tudom képzelni, hogy milyen fájdalmai lehetnek, lesznek majd. Rá adtam egy melegítőnadrágot, nem foglalkozva azzal, hogy most akármit tehetnék vele. Cipőjét felkapva sétáltam az ágy másik oldalához, majd az alá tettem, az enyémmel együtt. levettem pulcsim, s magunk közé tettem. Majd én is befeküdtem az ágyba, s őt figyeltem.

            Arra ébredtem, hogy vacog, így ráadtam szürke pulcsim. Puha bőrén siklottak ujjaim. Arca néha nyugodt, s néha zaklatott, meggyötört volt. Nyugtatóan simítottam végig kezén, míg nem megnyugodott valamennyire.

            Reggel főztem egy kávét, hogy valamennyire felébredjek.  Nyugodtan aludt még, s nem akartam felébreszteni.

Az volt a tervem, hogy itt hagyom őt aludni. De mikor felkelt, s Ő azt se tudta hol van, a tervem megváltozott.

*

Utána kezdtünk teljesen egymásba habarodni. Ahogy megtudtunk más, s más információkat egymásról. Az ahogy egyre gyengédebben bántunk egymással. Ahogy intéztük egymás felé a kellemes szavakat. Megfogott magának, s nem akart elengedni. Egyre szorosabban fűződtünk egymáshoz. Mint említettem, az volt életem legszebb időszaka. De csak miatta. A csókjai, ahogy törődött velem, féltékenykedései, érintései. Csodálatos személyisége. Napokig tudnám sorolni. Maga volt a tökéletesség megtestesítője. S igazából semmit sem tett, hogy felkeltse figyelmem. Isten küldte nekem, hogy ne búslakodjak. Mindig „Göndör”-nek hívott, de mikor mérges volt rám, teljes nevemen szólított. Míg én a vezeték nevén szólítottam, s tudtam, hogy ez már az első percben elnyerte a tetszését. Bár mint minden kapcsolatban, itt sem maradtak el a veszekedések. De ezek is – talán mind – a rákom miatt voltak. Titkolóztam, nem mondtam el neki miért vagyok rosszul, miért beszélek „talánokban”.  Nem akartam ezt az egészet, féltem, hogy majd ő is megtudja és itt hagy. Így nem mondtam el neki.  

            Mikor éreztem, és ő is, hogy kapcsolatunk már nem bírja ezt a sok talánt, sem a titkolózást; döntés elé állított. S én úgy döntöttem, hogy jobb lesz neki, hogyha nem lát, nem gondoskodom róla. Nem fogok majd akkora problémát, s terhet okozni neki. Majd megoldom magam.

            Csak rosszabbodott a helyzete. Egyre rosszabbul nézett ki, s mintha kezdene összeroppanni. Egyszer rajta kaptam egy pánikrohamán is. Ekkor jöttem rá, hogy különlétünk mind kettőnket megviseli, de így lett volna neki jobb.

            Majd születésnapomkor ismét találkoztunk. Bár ne találkoztunk volna. Talán minden tervem szerint ment volna. Nem találkozunk, majd én lassan, de meghalok, s minden feledés homályába merül.

Csak Ő tudta, hogy mikor van a születésnapom. Ő volt az egyetlen, aki akkor felköszöntött. Persze utána, Ashton is, de Ő is csak Tőle tudta meg.

Majd egy bulin találkoztunk, ahol már szívem fájt szabályosan, mivel látványa tátongó lyukat hagyott benne. Féltékenységem jele ott volt, hiszen minden második fiú megnézte őt. S én tudatni akartam velük, hogy igazából kihez is tartozik. Így hagytam, hogy megtörténjen az, aminek meg kell.
Utána lévő reggelre ismét, durvábban rosszul lettem, így ott kellett hagynom őt, hogy eljussak egy közeli kórházba. Azt hittem akkor látom utoljára. Hogy nem fog keresni.
De rá talán négy, három órára megtalált. Életem egyik legszörnyűbb pillanata volt. Nem gondoltam, hogy így fog majd látni, hogy majd látnia kell ezt. Ekkor szerelmünk halálosan megerősödött. Szinte szó szerint.  Azok az utolsó hetek voltak számomra a pokol és a paradicsom egyben. Akkor jött, amikor csak tudott, s közben családommal is megismerkedett. Családomról nem is beszélve; teljesen kiakadt mindenki. Főleg anyám.

            Mikor éreztem, hogy számunkra eljött az utolsó nap szívem ismét vagy ezer darabra tört. Előtte való este, úgy búcsúzkodott, mintha nem térnék vissza. Bár minden este így tett, vagy amikor elment. Miután elment, nem bírtam ki sírás nélkül. A kapcsolatunkban többet sírtam, mint amennyit addigi életemben. Vele el tudtam volna képzelni az egész életem.

Aznap még éjjel bejött az orvosom, s közölte velem, hogy nem is olyan messze találtak a betegségemre egy gyógymódot. Döntés elé állított, hogy kipróbálom, vagy inkább hanyagolom, s választom a folytatását ennek. Vagy két órát azon töprengtem, míg az mellett nem döntöttem, hogy...