55.Chapter-"Szeretlek!"

   

"Ettől még nem veszti értelmét az a rongy szó, amit csak számodra hajtogatok."

     Nap fényére ébredek, ami szörnyen zavarja szemem, így amilyen gyorsan tudom, le is csukom. Közelebb bújok alvó Göndörömhöz, s mélyen beszívom alkoholtól ázott, de mégis kellemes illatát. Résnyire kinyitom szemem, s napbarnított bőrével találkozik tekintetem. Lágy csókot nyomok a területre, majd felnézek arcára. Nyugodtan, szuszogva veszi a levegőt. Mellkasa, fel, s lejár, ami számomra hirtelen csodálatos érték az estiek után. Halkan felnyög, majd velem szembe fordul, s kezét csípőmre fekteti.

-Szörnyű a másnaposság. Nem igaz, Bébi? – hunyorogva néz rám, és reagálásképpen csak nyög egyet. Elfintorodik a becézésemre, pedig csak emlékeztetni akarom.

-Szörnyen hangzik ez a becenév a szádból. – gyönyörű, rekedtesen mély hangja csendül fel, amire kiráz a hideg.

-Csak nem annyira, mint a tiédből, hajnalban. – smaragdíriszeit rám emeli, majd közelebb von magához. Hiába aludt nyugodtan, szeme alatt táskák ülnek, arca sápadt és fehér.

-Részegen nem vagyok saját magam. – ad választ fel nem tett kérdésemre.

-Egyáltalán, miért? – próbálom felvenni a szemkontaktust, de mintha kerülné.

-Mit miért? – számomra teljesen észrevehető, hogy csak megjátssza, hogy nem érti.

-Miért jöttél haza részegen? Nem tudtam, hogy nálad a bulizás azt fedi, hogy tök részegen haza jövök pár óra múlva. Mikor én itt vártalak! – lehunyja szemét, s mintha ki akarná most zárni ezt a világot. Lassan ül fel és mászik ki mellőlem. –Most hova mész? – tudom, hogy kerülni akarja a veszekedéseket.

-Fájdalomcsillapítóért. – kimegy a szobából, s egy ajtó csapódást hallok. Fél óra múlva jön vissza. Haja vizes, csípőjén csak egy törölköző lóg. Arcára nézek, ami változatlanul sápadt és fehér, annyi változással, hogy szemei pirosak. Talán sírt? Biztos nem! Nem sírhatott! Alsóajkamat harapdálom idegességemben, míg őt figyelem. Nekem háttal veszi le törölközőjét és húz fel egy tiszta alsónadrágot, majd egy melegítőt, s egy pólót. Hajába túr, de nem szárítja meg.

-Harreh..? – már épp kérdezném, de szavamba vág.

-Ha felöltöztél, készítek reggelit. Biztos éhes vagy már. – s kimegy a szobából.

            Lassan megyek le a lépcsőn, nehogy felébresszek valakit trappolásommal. Rádió halk zenéje szól a konyhából. Oda sétálok, s Göndör alakja áll a tűzhely előtt. Alsóajkát beharapja koncentrálás közben, s haja előre esik, mert nem fogta össze.

-Finom az illata. – sétálok mögé, s átölelem csípőjénél.

-Reméljük hasonlóan finom lesz az íze is. – fordul meg kezeim között. Arcomat fürkészi, s mintha minden egyes részletét meg akarná örökíteni arcomnak. Hajamba túr, s eligazítja tincseimet, majd lehajol, hogy arcomra nyomjon egy lágy csókot. – Olyan puha a bőröd. – suttogja, majd csókjaival egyre lejjebb halad egészen ajkamig. Ott elidőzik egy picit, majd lassan érinti össze enyémmel. Furcsa volt gyengéd érintése, s kellemesen jól esett. Egy krákogás zavarta meg ezt a csodálatos pillanatot. Zavartan néztem az ajtó irányába, s szívtam be alsóajkam, amit még két másodperce az ő ajkai élveztek.

-Jó reggelt, Anya! – köszön a Göndör, majd egy utolsó puszit nyomva arcomra fordul a tűzhely felé. Anyukája csak elmosolyodik, majd tekintete elidőzik Harreh nyakán. Nem értem mit figyel ennyire, majd meglátom a szívás nyomot rajta. Arcom azonnal vált át pirosra, s fordulok el onnan.

-Látom szép éjszakátok volt! – megnyomja a Göndör nyakán a sebet, amire a Göndör hirtelen kapja oda kezét.  Hirtelen éreztem magam egy tizenhat éves tini bőrében, mintsem egy húszévesében. Mosolyogva néz rám a barátom, s tudja, hogy milyen kellemetlenül érzem is most magam.  

            Miután megreggeliztünk még egy darabig beszélgetett Harreh az anyukájával, ami mosolyt csalt az arcomra.

-Ma haza megyünk! – jelenti ki a Göndör, amire anyukája mosolya elhalványul.

-Remélem, majd még meglátogattok!

-Persze! – válaszolok rögtön, amire a Göndör rám néz és elmosolyodik.

            A hazafelé út igen csendes. Furcsán keveset beszél a Göndör, amit meg is említettem, de nem reagált semmit.

-Valami történt? – nézek rá, de csak az útra koncentrál. –Rendben, talán nem emlékszel, de megkérdezted tőlem hajnalban, amikor részeg voltál, hogy mit tennék, ha meghalnál. – hadarom el, s szíven ütnek most is a szavak. Csak elfintorodik, de még mindig nem néz rám. –Akkor nem tudtam a választ, de most már tudom! Utánad mennék. – erre rám kapja tekintetét, ami kissé ijedt.

-De hogy jönnél! Bell, ne beszélj hülyeségeket. – ott volt az él hangjában, ami picit megrémisztett. –Ez..ez nem is tudom, hogy jutott eszembe. Mondtam, hogy amikor részeg vagyok, nem én vagyok. – párperc hallgatás után azért megkérdezte: -Mondtam, vagy kérdeztem más különösen furcsát is? – furcsálltam ezt a kérdését. Nemlegesen megráztam fejem, amire egy nem észrevehetőt sóhajtott. Talán a megkönnyebbülés sóhaja lehetett. Egy piros lámpánál odahajolok hozzá, s állánál megfogva fordítom magam felé, hogy egy heves és gyors csókot nyomjak puha rózsaszín ajkára.

-Hülye! – motyogom ajkára, amin csak elmosolyodik.

-Én is szeretlek! – ajkamba harapva ülök vissza, s csatolom be magam. Megnyugtatta ez a csók őt is és engem is valamennyire. Nem lehetett már annyira érezni a feszültséget a kocsiban.

            Görnyedt járása ismét visszatért és valamiért az aggodalom lepte el érzelmeimet.

-Pihenned kellene! Nem festesz túl jól. – veszem ki kezéből bőröndöm.

-Remekül vagyok, Édes. – mintha közömbösen csak oda vetné, pedig csak nehéz neki életet vinni a hangjába. Hiába mondja, ha látom, hogy nem így van. Ismét annyi dolog van, ami fedés alatt van. Őrületbe kerget ez a sok titok és furcsa dolog.

-Sok a társaságom? – rásandítok, de nem ad különösebb figyelmet.

-Miért gondolod ezt?

-Mintha kezdenél kifordulni magadból. Tartsunk szünetet? – ijedten kapja a fejét rám, ami összeszorítja szívemet.

-Szünetet?

-Nem szakítunk, csak szünetet tartunk. Hátha a hiány újra jobban összehoz minket. Lehet, neked csak egy kis pihenés kellene. –némán bólint, majd ismét rám néz. Az ajtónk előtt megáll, majd magával szembe fordít.

-Akkor szünet? – szeme tele van fajdalommal, s arca szomorúsággal.

-Szünet. Persze, ha… - félbeszakít csókjával. Úgy csókol, mintha ez lenne az utolsó, mintha ki akarná élvezni minden pillanatát.

-Ettől még nem veszti értelmét számomra az a rongyszó, amit csak számodra hajtogatok.- ezután a fülembe súg egy „Szeretlek!”-et, majd vissza, se nézve megy a szobájába. 


MEGLEPETÉS RÉSZ! 
Bár most egy páran biztos le vannak törve és ezt sajnálom picit. 
Mivel múlt hét szombaton nem voltam itthon, így részt se tudtam hozni, de most itt a pótlás. Ettől függetlenül szombaton ismét jön , majd egy újabb rész.
Nóryxoxo