57.Chapter-El sem engednélek..

"El sem engednélek.."

-Harreh! – fenyegetően szólok utána, de mintha nem is szóltam volna neki. –KURVÁRA AZT HISZED, HOGY SEGÍT! – kiabálom utána, amire ismét mindenki felfigyel. Utoljára még ránézek. Összegörnyedve sétál komótosan lehajtott fejjel. –Pedig nem. – elhallva suttogom, majd sírva rohanok a tetőre. Kapkodva szedem a lépcsőfokokat, attól félve, hogy kapkodásomban elesek. Idegesen csapom ki az ajtót, s szívok friss levegőt, ami azt hittem segít. Sajnos, nem. Belülről éget egy érzés, amit nem tudok megnevezni. Nem érdekel kinézetem, nem érdekel semmi. Csak próbálom visszanyerni önmagam. Már rég becsengettek a következő órámra, de félek vissza menni. IGEN, félek. Félek a vádlópillantásoktól, a kicikizéstől, a gúnytól. Félek, hogy talán soha nem kapom vissza. Félek, hogy talál mást, jobbat. Félek, hogy ha ebbe beletörődtem, nem találok hozzá hasonlót.

Talán ő is így érez?

Nem.

Határozottan nem. Akkor nem tenné ezt.

Ismét zokogok, ami már régi ismerősként köszönt. Ritka pillanatok egyike, mikor Nicole Bell teljesen megtör egy fiú miatt. Ritka pillanat? Az egyetlen. Egy fiú miatt, aki a tökéletes ember megtestesítője, akinek mosolya tökéletes, ahogy gödröcskéi zárják mosolyát, akinek szemei, mint ezer erdő közül a legszebb zöld lombozattal rendelkező fák színe, akinek haja tökéletesen keretezi arcát, akinek nevetése a legszebb hang számomra, akinek a leggyönyörűbb a belseje. Mikor reggel arra kelsz, hogy melletted békésen alszik szerelmed, mikor édes rekedt reggeli hangját élvezed. Ezek azok a pillanatok, amik csodálatossá tették életem. Csodálatossá tettük egymás életét.

Ugyan Nicole, talán még semmi sincs veszve.

Mellkasom szorít, légszomjhoz hasonlót érzek. Jobb lenne lefeküdni? Talán ki kéne pihennem magam? Jobb, ha alszom. Nem gondolok rá vagy vele kapcsolatos dolgokra. Tudom, hogy ez úgy sem fog sikerülni, de szép is lenne. Mély levegőt véve sétálok le a lépcsőn. Lábaimat figyelem, s próbálom fejemet kiüríteni. Igen kevés sikerrel. Ez olyan, mikor van egy dolog, mit nem akarsz elfelejteni, azt biztos elfelejted. Egyik pillanatról a másikra. Míg Őt nem tudod.  

Szemeim pirosak és duzzadtak. Már fájnak is. Kiszáradtam és még mindig csekély levegőt kapok csak. Érzem és tudom, hogy sírni fogok.

Ami a legjobban fáj, hogy nem tudom az igazi okát. Miért? Ezen jár az agyam, de nem jövök rá. Túl jó érzései elrejtésében. Bizonyította. Ha odamennék megkérdezni, biztos nem mondana semmit. Hülyén is érezném magam. Biztos idiótának vagy pszichopatának néz.

De nem tudtam magam türtőztetni. Mintha egy roham lett volna. Egy kétségbeesett roham. Így egyedül olyan kicsinek érzem magam. Félembernek. Nincs ott, hogy megvédjen, mikor nem jön szó számra.

Ajtóm elé érek, és ismét elfog valami, s becsapva magam után zokogok fel ismét. Nem türtőztetem magam, amilyen hangosan csak tudok, ordítok. Meg kell szabadulnom ettől a fojtogató érzéstől. Befogom számat, mikor egy ajtó csapódást hallok. Kapkodom levegőmet, amit próbálok elnémítani. Remélem, nem hallotta, vagy nem ő volt. Több ajtó van ezen a folyosón. Nem lehet pont ő az.- ezekkel csak magamat próbálom nyugtatni.

             Próbáltam magam helyrehozni, mire Jess visszajön a szobába. Nem vörös szemekkel, zilált hajjal és mocskos ruhában várni.

Nyakig betakarózva, ágyamban fekszem és a fehér, unalmas falat figyelem. Lejátszódik fejemben néha, hogy komolyan szeretett-e vagy szeret. De mikor ezt felteszem magamban, meg is cáfolom, hiszen igen hihetően mondta. Vagy ha nem is, akkor egész jó színész.

Jess lép be az ajtón, s egyből nekem szenteli tekintetét, figyelmét.

-Hogy vagy? – ágyam sarkába ül, míg én nem fordulok felé.

-Rendben vagyok. – motyogom, bár cseppet sem érzem így. Krákog egyet, majd ismét megszólal.

-Hallották sírásod. – érzem hangjában a sajnálatot.

-Sajnálom. – nincs kedvem se magyarázkodni, se egyéb mást csinálni azon kívül, hogy fekszem az ágyamban. Egymagamban, gondolataimmal.

-Ne sajnáld! Ez..ez nem olyan dolog, amit sajnálni kell! – csúszik közelebb, s kezemet simogatja.

-Ki szólt? Vagy..te hallottad? – nézek rá, s észreveszi véreres, piros szemem. Nem akarja elmondani, vonakodva néz el. Nem tudja, hogy hazudjon e, vagy sem. –Ő hallotta. Igaz? – szívem összeszorul, s ismét könnyek gyűlnek szemembe. Némán bólint egyet, majd közelebb jön. –Ennél szánalmasabb már úgy sem lehetek. – szabadjára engedem könnyeimet, s halkan szipogok.

-Nicole! – megölel, próbál megvigasztalni, de talán még Ő se tudna.

-Mondott valamit? Valami..valami..nem tudom. Akármit? – könnyeim közül próbálok ránézni. Nem akarja feszegetni a témát, de én titkon reménykedem, hogy valami pozitívat mondott.

-Csak említette, hogy zokogást hallott. Érzelem nélkül mondta, de az arca mindent elárult. – próbált visszaemlékezni. –Szomorú volt, csalódott, összetört és sajnálatot is érzett. – rám nézett reakciómat várva, de nem mutattam semmit. –Még mindig szeret ez a nyomorult! – suttogja, majd még utoljára megsimogatja kezem, s kimegy a szobából. Benntartott érzelmeim kiülnek arcomra, s csendben, magányosan sírok a szobámban az ágyam sarkában. 

Igen, ez ilyen rövid rész.
Sajnálom, de igyekszem a következőket hosszabbra írni! 

Még 3 fejezet lesz! 

Remélem nem veszem el kedveteket a kommenteléstől és egyéb fajta jelzésektől! 

Nóryxoxo