56.Chapter-Mindenki megérdemli az esélyt..

"Aki rideg, annak nem tudnak fájdalmat okozni."

Hull a hó, s én csak fekszem a földön, és arcomra esnek puha hópelyhek. Olyan nyugodt, csendes és fehér minden. Mosolyogva nézek oldalra, ahol életvidám gödröcskés mosolyú ember fekszik mellettem. Nyugalom, függetlenség, szabadság.

-Bell nézd! – mutat egy boldogan kacagó két kisgyermekre, akik egymást dobálják hóval. Lágyan elmosolyodom, majd Rá nézek. Arca vidámságot sugároz. Szeme alatt nevetőráncok vannak sötét táskák helyett. Arca napbarnított, s feszes. Haja gondosan be van állítva, mintha maga a tökéletes férfi megtestesítője lenne. Persze ezzel nem mondok magamnak újat, hiszen nekem már az. Tökéletes férfi mióta ismerem. Boldogan kacarászik, s nincs jelen, a jelen problémája vagy éppen a jövőé. Külseje, mint amilyen első nap láttam. Felpattanok a hideg talajról, s karjaiba ugrok kellemesen megnyugtató illatú barátomnak. Kezét szorosan fonja derekam köré, mintha soha nem akarna elengedni. Minden fehér, s gyönyörű. Mintha a mennyben lennék és Ő egy csodálatos angyal, akit soha se kell elengednem. Mintha a „Te és Én” olyan természetes lenne, mint ahogy nappal után éjszaka jön, mint ahogy reggeli után ebédelünk, majd vacsorázunk. Mint ahogy Hétfő után Kedd jön, majd Szerda és így tovább. Talán ez egy új kezdet? De az új kezdethez, kellett egy vég, ami miatt keletkezik. Mi volt a mi „végünk”? Ölelése nyugalmat, biztonságot nyújt, csókja begyógyítja nem létező sebeimet, mik lelkemet nyomják. Mint egy betegségre egy orvosság, amit csak egy személy tudna beadni, és akkor mikor ő akarja. Talán segítségre van szükségem, amit csak ő tud megadni. S ha ez a segítség nincs meg, megsemmisülök. Mikor a fájdalom összehúzza gyomrodat, de ott van ő, aki nem enged ennek, s megnyugtat, akár csak jelenlétével, s lélegzetével.

Mellkasa emelkedik lassan fel, majd le. Számomra leggyönyörűbb mozdulat, hiszen ez bizonyít valamit. Szövetkabátján végig simítok, míg ő nem enged szorításán.

-Nézd, elmennek a gyerekek! Nem nézzük meg hova mennek? – hangja kellemesen cseng fülemben. Csak bólintok, s mosolygok. Azt hiszem, ezt nevezik felhőtlen és feltétlen boldogságnak.

Rideg volt, míg meg nem ismert. Nem akart senkit szeretni. Aki rideg, annak nem tudnak fájdalmat okozni. Nem akarta, hogy beleszeressen valakibe, majd az fájdalmat okozzon neki. Nem bír el még egy sorscsapást. Most itt vagyok Én. Mit érezhet velem? Fájdalom, szeretet, hiány, csalódás, törődés. Nálam ismeri meg milyen, ha szeretik, milyen, ha törődnek vele, milyen, ha hiányzik valaki, s milyen, ha csalódást okoz neki valaki. Milyen összetörni és kétségbe esni. Mind ugyanezeket én is megtapasztalom, ami nem a legkellemesebb.  Milyen, ha valakitől úgy kell elbúcsúznod, hogy nem tudod láthatod-e viszont.

Az egyik gyermek egy kislány, míg a másik egy kisfiú. Ahogy szaladnak, felverik a havat talpukkal. Kacarásznak, arcukról sugárzik a feltétlen boldogság. Kislány szoknyája lebeg, ahogy ugrándozik a hóban, míg szalad a fiú után. Megfogják egymás kezét, s megállnak. Hunyorítva nézem, hogy miért álltak meg. Körül sem nézve szaladnak át egy úttesten. Kislány erősen szorítja fiú kezét, s arcát fürkészi. Fiú arca még mindig boldog, míg a lány arcára kiül a kétségbeesés. Kezemet szorító alakra nézek, aki már feleannyira sem boldog, mint volt. Odakapom tekintetem az úttestre, de csak egy sikolyt hallok, s keserves zokogást. Becsukom szemem, s kezemet arcom elé kapom ezzel elengedve kezét, de így is látom, ahogy egy kocsi száguld át. Szemeim könnyel telnek meg, majd elveszem kezem, s oldalamra tekintek, ahol nem rég még ott állt. Nincs ott. Könnyeim folynak végig arcomon szüntelenül. Nem értem miért sírok. Színek átfolynak sötétebbre, feketére. Az úttesthez szaladok, egy test fekszik a földön, de nem a gyermek. Kezemet szám elé kapom, s nem kapok hirtelen levegőt.

-Ms Bell! MS BELL! – kezemet rángatják, de csak arra tudok figyelni, hogy keservesen zokogok. Kapkodva veszem a levegőt, sminkem is lefolyt. –Ms Bell, minden rendben? – tanárnő aggódó tekintete fürkészi könnytől nedves arcomat, amik még mindig szüntelenül folynak. –Elaludt. – folytatja tovább. Nem tudom milyen órán is vagyok, de egy órán ülök, s mindenki engem figyel. Mellettem Jess, aki szintén kétségbeesett, látom rajta, hogy megijesztettem. Még mindig nem kapok levegőt igazán, s keservesen zokogok. Táskámat felkapva szaladok ki a teremből egy mosdót keresve. Próbálom zokogásom hangját visszafojtani, hogy ne hallják meg annyian. Szabályosan betöröm a mosdó ajtaját, majd a mosdókagylóhoz szaladok. Kell valami támasz. Ha nem is lélekben, de tárgyilag.

-Jézusom, Nicole! – szalad hozzám Jess. Gondolom, kiengedték utánam. Mintha fulladoznék zokogásomtól, de nem marad abba. –Mi történt? – leveszi egyik görcsösen szorongató kezemet a kagylóról, majd megölel. Nem nyugszom meg, csak egy váll, amin kisírhatom magam. Tüdőm egyre nehezebben dolgozik, mintha kezdené feladni a harcot zokogásommal szemben. –Shhh, semmi baj. Már vége. – Vége. Ez az egy szó visszhangzott a fejemben.

-Vége. – suttogom, s próbálom zokogásommal felhagyni.

-Igen, vége. Minden rendben. – Minden rendben. Ismételtem el ismét, amit mondott.

-NEM! – zokogok fel ismét, hiszen semminek sincs vége, és semmi sincs rendben. –KURVÁRA NINCS VÉGE, SE RENDBEN! ÉRTED? KURVÁRA! – lerogyok a földre.

-Rendben. – ijedten, mintha egy idióta lennék, nézz rám.

-NE HAJTOGASD EZT! – ordítom zokogva.

-Azt hiszem, megkeresem Harry.t! – már indulna ki, de megállítom.

-Kérlek..kérlek ne. – hangom elhall neve hallatán.

-De..

-NINCS SEMMI DE! Kurvára semmi köze! Már vagy fél hónapja nem is láttam. – zokogok ismét fel, s komolyan kezdek félni, hogy levegőt se tudok majd venni.

-Bell, szükséged van Rá! – együtt érzően néz rám, amitől hányingerem lesz.

-Ne, csak ezt ne! Ne nézz úgy rám, mintha egy idióta lennék, és együtt érezned sem kell! KURVÁRA NEM KELL! – mintha a Göndört hallanám beszélni, ami megijeszt. Régebben ő is így beszélt.

-Nyugodj meg! Itt van valahol a közelben, talán meg tud nyugtatni! – nyomja le a kilincset, majd hirtelen fölényben vannak az ajtó másik oldalán, s az iskolából csomó ember jön be. Mindenki hitetlenkedve néz rám, szégyenérzetem csak elhatalmasodik rajtam. Ellökve az utamból mindenkit megyek ki a folyosóra, ahol még többen állnak. Köztük Ő is. NEM LEHET, HOGY MINDENKI FELFIGYELJEN EGY KIS ROHAMRA!

Arca kétségbeesett, -mint akire eddig rá néztem, mindnek az volt. Többnyire. – nyugtalan. Nem olyan, mint álmomban. Sokkal rosszabb. Szememet mardossák ismét a könnyek, pedig csak rá nézek. Miért van ez? Közelebb jön, de a kellő távolságot megtartja.

-Mi történt? – rekedtes hangját rég nem hallottam. Hiányzott. Szeme idegesen cikázott rajtam. Nem akartam újabb zűrzavart okozni neki. Én csak, nem tudom. Egy álom volt, ami nagyon megviselt. Talán a megviselt fogalom is kevés volt rá. Hirtelen felindulásból öleltem meg. Szükségem volt közelségére, teste melegségére. Kezét azonnal derekam köré ölelte. Gyorsan vert szíve, miattam. Tudtam, hogy szünetet tartunk, de ettől érzéseink nem változtak. Vagyis, reménykedtem.
 -Mondd, hogy nem hagysz el! – suttogom, s ismét zokogni kezdek, de már valamennyivel visszafogottabban. Megfeszül teste, de nem beszél. –Mondd! Kérlek.. – hangom kétségbeesett.

-Nem ígérhetek olyat, amit nem biztos, hogy be tudok tartani, Bell. – bizalmasan suttogja, míg én összetörök több darabra karjaiban.

-Kurvára nem akarom, hogy más legyen én. – hirtelen nem tudtam magam szebben kifejezni, de megértette.

-Bell.. – rekedten suttogja, majd egy csókot nyomva könnyáztatta arcomra, megy el.


*Egy csomag zsepi átnyújtása minden aranyat érő olvasómnak* 
Sziasztok! 
Nagyon sajnálom, aki sír/sírt rajta! Tudjátok, hogy szeretlek titeket, de semmi sem lehet mindig boldog. Ha értitek, mire gondolok. 
Remélem azért tetszett a rész és véleményeteket várom! ❤ 
Nóryxoxo