50.Chapter-Nem várt.

Miután beértem Jess alaposan kihallgatott, persze én nem mondtam semmi konkrétat. Csak körbeírtam. Egy zuhany után, pizsamámat felvéve feküdtem az ágyamba, s a falat néztem. Nem, nem volt semmi érdekes azon fehér területeken, csak elgondolkoztam.

            Mikor már majdnem álom jött szememre, hallottam meg hogy valaki kiabál. Pontosabban valakik. Először nem fordítottam rá különös figyelmet, majd mikor már felismertem az erőteljes férfihangot kipattantam az ágyamból és a cipőmet felvéve téptem fel az ajtót. Futva szedtem lábaimat a porta felé, ahol meg láttam az ismerős alakot egy idegen nővel kiabálni, és ahogy próbálta a portáslány leállítani őt. Szemei idegességtől ide-oda cikáztak, haja zilált volt és kidudorodtak az erei. A lány meg sem szeppent, délszegen állta a Göndör szavait. Tekintetem közte és a barátom közt cikázott. A Göndör akkor halkult el, mikor észrevett látóterében, s lehunyta szemét.

-Kérem szépen, hagyja abba! Folytassák, kint vagy beszéljék meg nyugodtan MÁSHOL! – emelte ki az utolsó szót a portáslány. Göndör beletúrt hajába, majd a vele szemben álló lányra nézett. Ha szemmel ölni lehetne, biztos vagyok benne, vagy 100-szor megtette volna.

-Harreh, minden rendben? – kezemet kezére simítom, s arcát fürkészem. A lány tekintetét érzem magamon, ahogy szinte átszúrt vele.

-Terhes vagyok tőle! – jelenti ki, mintha azt mondta volna, hogy „Épp egy üveg ásványvizet vettem.”. Szemeim kigúvadtak, s a lányra néztem.

-Tessék? – számat nem tudom becsukni a hirtelen kijelentéstől.

-Azt mondtam, - mondja lassan, mintha egy nem épeszű emberrel beszélnie– felcsinált. – a mosolya ott bujkál az arcán.

-Takarodj! – motyogta idegesen a mellettem álló férfi. Megfogta karom, s elkezdett a szobája felé húzni. A sokk még mindig ott volt, így csak hagytam. Bezárta utánunk az ajtót, majd fejét lehajtva túrt hajába. Nem tudtam, mit mondjak. Nem voltam még soha ilyen helyzetben. Hajamba túrtam, majd közelebb mentem hozzá. Annyi teher nyomja a vállát. Pont kellet neki ez is.

-Ismered egyáltalán? – kérdezem halkan, attól félve, hogy velem is elkezd kiabálni.

-Sajnos. – motyogja, de nem néz fel. Lehunyom szemem, próbálok ésszerűen gondolkodni. De csak egy kérdésen pörög az agyam.

-És…míg velem voltál..történt..ez? – nyögve teszem fel ezt a kérdést, hiszen én sem éppen jó kedvűen válaszolnék rá.

-MI? – emeli fel fejét, és rám néz, egyenesen a szemembe – Nem. De, ezt most komolyan kérdezted? – tátja el száját. Elkezdek makogni, amire még mérgesebb lesz. – KURVA ÉLET, BELL! – bele csap a falba, majd leül az ágyára. Összehúzom magam, s könnyeimmel küszködök. Míg meg nem hallom Őt szipogni. Azonnal, végig se gondolva szaladok hozzá és szedem szét lábait, hogy közé férkőzzek.

-Göndör! – suttogom, s felemelem fejét. Szemei könnyesek, ajkai lebiggyedtek. Mintha egy kisded lenne, aki nem kapott ennivalót. Ölébe ülök, és szoros ölelésbe vonom. Kezeit azonnal hátamra simítja, s erősen szorít. Hajába túrok, és próbálom megnyugtatni. El sem tudom képzelni, milyen lehet az ő élete. Milyen zűrös és bajos. –Nem lesz semmi baj! – suttogom, közben tekintetét keresem, amit még mindig könny áztat.

-Szeretlek! – alig jön ki hang a torkán, de így is megértem és csókot nyomok ajkára.

            Most itt fekszik nyugodtan az ágyában, s alszik. Én csak állok az íróasztalnak dőlve és figyelem. Olyan gyönyörű, amikor alszik. Félre ne értse senki, nem azt mondtam, hogy amikor fent van nem az. Mi lesz ez után? Ha megszüli a lány azt a gyermeket? Ha a Göndörömnek kell felnevelni? Mit fog tenni Harreh? Itt hagyna engem, hogy a gyermeknek szép élete legyen? Erre a gondolatra engedtem el egy könnycseppet, majd magától jött a többi. Nem akarom elveszíteni. Próbáltam nem hangos lenni, hiszen ki akarna arra kelni, hogy sír a szerette? Megfordultam és csak törölgettem a szememet. Erre nem mernék rá kérdezni. Nem tudnám, hogyan fel tenni, hogy ne csalódna vagy, hogy ne kapnék olyan választ, amit én nem akarnék hallani. Szipogva csúsztam be mellé.

 Egyik keze feje alatt, míg másik mellette ki van nyújtva. Felcsúszok egészen addig, hogy fejem nyakhajlatában legyen. Lágy csókot nyomok a területre, amire megremeg, majd felém, fordul. Szemét lassan nyitotta ki és kereste enyémet.

-Szerinted..mit tegyek? – suttogja a kérdést, amin nekem is folyton jár az agyam.

-Először is, derítsd ki, hogy tényleg a tiéd-e! – hozok fel egy ésszerű döntést.

-Csak velem feküdt le. – nyögte fájdalmasan. Szemeim vagy századszorra elkerekedtek.

-Csak veled? – hangom a normálnál magasabb, amire felkapja fejét.

-Csak 17 éves. Én voltam neki a nagy szerelem és..ahh. Kellemetlen erről beszélni. – látszik, ahogy a szégyenérzet elhatalmasodik rajta. Nem tekint rám, és a kezét figyeli.

-Akkor mit fogsz tenni? – terelem el inkább erről a témát.

-Nem tudom. Talán...talán meg kéne tartania. Nem? – smaragd tekintete enyémbe fúródik. Szívem hirtelen áll meg verésében, majd kezdi el újra.

-De..és hogyan? Vagy..Harreh! Tizenkilenc éves vagy! – próbálom győzködni, de tudom, hogy nem a saját érdekeit nézi, hanem a lányét és a benne lévő gyermekét.  – És hozzá költöznél? Vagy vele élnél? Mit tennél Harreh? – kezdek kiborulni, amit ő is észre vesz.

-Nyugalom, Bell! – jön közelebb, és egy ölelésbe von. Mindkettőnknek nehéz. Mintha a sors nem akarná, hogy együtt legyünk. Folyton akadályokba ütközünk, amiket nem éppen könnyen veszünk.-Téged szeretlek! De nem dobhatom el a gyermekem. – suttogja a hajamba –Jézus, de..furcsán hangzik. – hangja érdekes dörmögésbe megy át.

-De bassza meg! Lehet nem is a Te gyereked! Közben akár kivel összeállhatott. – ülök fel, és tekintetemmel próbálom az övét keresni. Arca sápadt és fehér. Tele aggodalommal és fájdalommal.

-Ő mondta, hogy csak..velem..tudod.

-És te hiszel neki? Kérlek, azt mond, amit akar. – forgatom meg szemem. –Ha én azt mondom, hogy teherbe ejtettél, te elhinnéd? – tekintete szinte azonnal megtalál, és az eddigieknél is ijedtebben néz. –Nem, engem nem. De elhinnéd? – láthatóan megnyugszik, majd megint elnéz rólam.

-Valószínű meggyőződnék róla. – válaszol burkoltan és egyszerűen.

-Akkor tedd most is ezt. – javaslom, majd visszadőlök mellkasára. Több percen keresztül nem reagál, gondolkozik. 

 -Holnap megkeresem. – válaszolja pár perc után.

-Igen? És mit fogsz tenni utána?

-Elmegyünk valami orvoshoz, vagy nem tudom, ilyenkor mit kellene tenni. – csuklik el hangja. Elkezdem mellkasát simogatni, s nyakába csókolok.

-Nyugalom! – vesz egy mély levegőt, majd krákog egyet. – Menjetek el orvoshoz, majd ő segít. – nézek fel rá, államat megtámasztva mellkasán. Lehajol, hogy megcsókolhasson, de nem hagyom, hogy ennél többet tegyen, így pár perc után abba is hagyja. Beszívja alsóajkát, s elnéz.

-És te..

-Iskolába kell mennem! – vágok szavába, mert tudom, mit akar mondani. De azt is tudom, hogy utána bánnám, ha nem kísérném el, így.. – De elkísérlek! – szeme megcsillan – Hogy ott legyek melletted. – mosolyodom el halványan, amire ismét megcsókol.

-Csak egy szót tudnék folyton ismételgetni, de ez nem egy olyan „rongy” szó, mint a „Szia!”. Szóval csak megköszönöm. – mosolyodom el, hogy a „szeretlek” szót komolyan gondolja, és nem csak úgy hajtogatja a nagyvilágba. Nem tudom, hogy, hogy lehet valakit ennél is jobban szeretni, de én tudom Őt.

Remélem tetszik nektek. 

Kérlek titeket véleményeteket hagyjátok itt! 

MINDENKI véleményére kíváncsi vagyok. Írhattok szerintetek folytatásokat, és hátha ebből tudok meríteni ötleteket.

Nóryxoxo