2014. október 24., péntek

60.Chapter-Vég? vagy Vég.


Befejező rész.



"Embernek öltözött angyal."
              Puha, érdes ajkak csókolják meg ajkaimat. Simogatóan, s óvóan csókolnak. Mintha meg akarnának védeni megannyi bajtól, de ez lehetetlen. Ez csak egy csók. Amivel kifejezi szeretetét, törődését, s megannyi érzelmét. Mikor eltávolodik, hirtelen lesz hideg és érzem magam egyedül, törékenynek. Minden sötét, nem érek el semmit, elérhetetlen. Szemhéjaim hirtelen nyitódnak ki, s sietve veszem a levegőt. Mellkasom, fel-le jár. Felülök az ágyban, de lecsúszik a takaró, így ismét hideg csapja meg testem. Visszahúzom meztelen bőrömre a puha anyagot, és ijedten nézek körül. Kezemmel az ágy másik felén kutakodok utána. Hol van? Kiszállok az ágyból, s pólóm után sétálok, ami a földön hever. Pár méterrel odébb a fehérneműmet is felveszem, majd ezeket magamra húzom. Talán csak az egyik helységben van. Lassan nyitom ki az ajtót, még nem kelt fel a nap, így nem igazán lehet látni. Visszacsukom az ajtót, mikor meghallok más hangot is. Nem vagyok egyedül. Magamra húzom nadrágomat, s csizmámat is. Kabátomat felkapva megyek ki és keresek ismerős személy után. Nem találom se Ashton.t, se Göndört. Torkomban ott a szorító érzés, ami sírás előtt szokott jelen lenni. Csak úgy itt hagyott? Sírásomat leerőltetem torkomon, s kisétálok a házból. Felhúzom kabátomat, s kezemet zsebébe süllyesztem. Lehajtom fejemet és próbálok haza sétálni. Sejthettem volna, hogy ez lesz. De ezt nem hagyom ennyiben. A kollégiumhoz futok, egészen szobánkig. Kopogás nélkül török be az ajtóján, de nem találom ott. Helyette Ashton ébredezik berontásom miatt. Hajamba túrok, s még egyszer az Ő oldalára nézek. Be van vetve, érintetlen.
-Hol van? – biztos találkoztam volna vele, ha ide jön. Ashton hunyorítva próbál felismerni, majd mikor már megismert vonja meg vállát.
-Azt hittem együtt voltatok. – jelenik meg arcán egy kaján vigyor, amire gyomromban nagyobb görcs keletkezik.
-Oh, fogd be! – rohanok ki, s becsapom magam után az ajtót. Nehezen kapok ismét levegőt. Amióta felkeltem bennem van ez a „rossz érzés”, ami nem múlik el. Az ajtó mellett, a falnak támaszkodok hátammal, s lecsúszok annak mentén. Én azt hittem, hogy minden rendeződik köztünk, s újra a régi lesz minden. De túl egyszerű lenne, mint ahogy azt már tegnap mondtam. Arra számítottam, hogy itt fogom találni, vagyis inkább magam mellett, úgy ahogy elaludtunk, egymás karjaiban. De e helyett, nincs se ott, se itt. Ajkamat harapdálom és töröm a fejem, hogy hol lehet. Kiszaladok a parkolóba, hogy megnézzem; kocsija itt áll-e. Meglátom ócska tragacsát, érintetlenül. Kétségbe esetten megfordulok, de nincs ott senki és semmi. A kocsihoz sétálok, s kinyitom ajtaját. Furcsállom, hogy nincs bezárva. Beülök a volán mögé és csak figyelem a kocsit. Az autóban az Ő jellegzetes illata ölel körbe mindent. Mélyet szippantok belőle. Kezemet a kormányra szorítom, s próbálom zavaros légzésemet helyrehozni. Visszapillantóba nézek, de semmi. Nem tudom, miért reménykedem. A remény hal meg utoljára, nem? Hátravetem fejem a támlának, s lehunyom szemem, hogy visszatartsam sírásom. Kiszállok a kocsiból, s becsapom ajtaját. Csomó érzelem kering bennem, s nem hagynak nyugodni. Feladva sétálok a szobám fele, mikor Ashton fut felém.
-Nicole! – kiabálja nevem, ezzel biztos felébresztve pár alvó embert. Megállok, s várom, hogy mit akar mondani. Futás közben kapja magára kabátját, s igazítja meg nadrágját. Zilálva áll meg előttem, s próbál levegőhöz jutni.
-Mi az? – flegmán vetem oda neki, hiszen megjegyzése még mindig bánt.
-K-kérlek, ne akadj ki! – próbálja lélegzetét még mindig szabályozni. Bólintok, bár tudom, hogy nem szabad ilyet ígérnem. –Most kaptam egy hívást. – tekint telefonjára, majd szemembe néz – Egy kórházból hívtak. – érzem, hogy mélyebben veszem a levegőt, s nem számíthatok jóra. – Harreh kórházban van. – nem kellett többet mondani, ott helyben össze tudtam volna esni. Arcomon lefolyik egy könnycsepp, s hajamba túrok.
-Mi? Miért? – kétségbeesetten fürkészem arcát, ami egyáltalán nem vidám, mint szokott lenni.
-Gyere! – fogja meg kezem, s a Göndör kocsijához vezet. Beültet az anyósülésre, majd ő is beül a volán mögé, ahol pár perce még én ültem, s beindítja a kocsit. Sírásomat nehezen bírom visszafogni, hiszen tudom, hogy zokogásként törne ki. Csak könnyeim folynak le arcomon, de ezt próbálom elrejteni. Feszülten ül mellettem Ashton, s erősen az útra koncentrál. Kabátom ujját gyűrögetem, s szívem ki akar törni helyéről. Nem tudom, mire számítsak.
Hirtelen fékez le kocsival, s picit előre esek.
-Bocsi! – néz rám, de csak megrázom fejem, s kirohanok a kocsiból. A főbejárat felé szaladok. Ashton próbál beérni, kevesebb sikerrel. Berontok az épületbe, így az összes tekintet rám szegeződik a teremből. A portás nő, érdekesen figyeli zaklatott, könnytől ázott arcom.
-Segíthetek? – a falon lévő órára pillantok, amin nincs több hajnali ötnél. Lélegzetem és hangom próbálom helyre tenni.
-Keresek valakit! – hangom nem változik. Kétségbeesett, s megtört.
-Tessék? – értetlenül néz rám. Ashton szalad mellém, s megsimogatja hátamat.
-Harreh Styles, itt tartózkodik a kórházban? – beszél helyettem. Ajkamat harapdálom, s feszülten figyelem a nő arcát. Az idő mintha még lassabban járna. Bepötyög valamit a gépbe, majd még egyszer, s felpillant ránk.
-Nem. Nincs Harreh Styles nevű betegünk. – kibújok Ashton keze alól, s befutok, ott hagyva őt a váróteremben. Kicsapom az ajtót, ami egy újabb betegosztályba vezet. Ez a sürgősségi osztály. Mindegyik szobában van egy ember, de vannak ajtók, amik be vannak csukva, így nem lehet belátni. Ahol nyitva van ajtó, benézek, s csak reménykedem, hogy az egyik szobában van egészségesen. Kétségbeesetten sóhajtok, mikor a folyosó végére érek és nem találtam őt. A folyosó végén találok egy női mosdót, ahova berontok. S becsapom magam után az ajtót, s a falnak háttal leereszkedek a padlóra. A wc-ből egy hosszú, szőke hajú lány, lehajtott fejjel lép ki. S ijedten kapja könnyes tekintetét rám. Megkaparom torkom, s felállok. Hajamba túrok, s a lányhoz sétálok. Arcvonásai kétségtelenül hasonlítanak az Övére, de félek, hogy beképzelem már magamnak.
-Minden rendben? – lépek mellé, de nem érintem meg, hiszen nem ismerem. Életemben nem tettem fel még ekkora idióta kérdést, mikor látom, hogy nincs. –Ne haragudj, idióta kérdés. – túrok hajamba, s megrázom fejem. Könnyes tekintetét rám emeli, s szólásra nyitja száját, de hamar meggondolja magát. – Mi történt? – arcát figyelem, ami reménytelenül összetört.
-A testvérem, beteg. – sírt. Sírása, mintha zokogássá váltana át. Megölelem, ám picit tartózkodva.
-Milyen betegsége van? – suttogva kérdezem, s próbálom nyugtatni, azzal hogy simogatom hátát, s kezét.
-Rákos. – rázkódik kezemben, s az én torkom is összeszorul, hiszen ez az a betegség, amit senkinek nem kívánok.
-Hogy hívják a testvéred? – felemeli arcát, s próbál könnyein keresztül rám nézni.
-Harreh, Harreh Styles. – neve hallatára megáll szívem, s nehezen, de újra elkezd dobogni. Leesnek kezeim testem mellé, s csak a lány arcát figyelem. Levegőt nehezen kapok, és mintha ismét egy rohamhoz közelednék. Ijedten néz rám a lány, biztos idiótának néz. –Minden rendben? – fogja meg kezem, s érzem, hogy nem sok kell, hogy összeesek. Nyelek egyet, leküzdve a hatalmas gombócot torkomon, hogy beszélni tudjak.
-T-t…te vagy Gemma? – szám megremeg, s hangom megcsuklik. Bólint, és én abban a pillanatban legszívesebben megsemmisülnék. –Hol van? HOL VAN? – kiabálok, pedig egyáltalán nem akarom megrémiszteni.
-Negyedik ajtó, balra. – suttogja, de frusztráltan néz rám. Nem érti, miért kérdezem. –De miért érdekel? – hangja bizonytalan, s hallatszik, hogy kérdését nem tartja helyén valónak. Nem sokat, de gondolkozok válaszomon.
-Barátnője vagyok vagy talán voltam. Ez..ez zavaros! – hadarom, majd látom arcán, hogy most kezd tisztulni neki a kép.
-Te vagy Nicole! – kiabálja utánam, de nem várom meg, hanem kiszaladok a mosdóból, s próbálom könnyeimet türtőztetni, hogy lássak valamit. Benyitok balról a negyedik szobába. Szívem kihagy egy ütemet, s ott abban a pillanatban összeesni lenne kedvem vagy megsemmisülni. Szemem megtelik könnyekkel, s alig látom alakját. NEM LEHET IGAZ! – ordítom belül. Az ágyon fekvő, falfehér test rám emeli tekintetét, s szemei könnybe lábadnak. Nem tudok mit tenni vagy mondani, csak ott állok az ajtóban, s figyelem fekvő alakját.
-NEM! – kiabálom el magam, s becsapom magam mögött az ajtót. – NEM! Nem, nem, nem, nem, nem! – halkul el hangom, míg az ágy mellé nem érek. –Csípj meg, mond hogy ez kibaszottul nem igaz! MOND A KURVA ÉLETBE! – zokogok fel, s lerogyok az ágya mellé. Lehunyja szemét, próbálja sírását elnyomni. –HARREH! A KURVA ÉLETBE! – állok fel, s belerúgok az épp közelembe eső első székbe. Nem bírok magammal, összeesek a földön, s arcomat kezembe temetem, s zokogni kezdek.
-Bell..-hangja elhall a nagyszobában. Felül, s ügyelve az infúziójára, sétál mellém.
-NE-ÉRJ-HOZZÁM! – kiabálok rá, mikor megérzem jelenlétét magam mellett. Arra számítottam, hogy nem ő fekszik a szobában, hogy ez csak egy vicc. Hallom szipogását, biztos nem erre számított.
-Mit hittél? – remegő lábaimra állok, s kezemet tördelem. – A KURVA ÉLETBE! MIT HITTÉL? – könnyes szemeibe nézek. Teste még jobban össze van esve, s még fehérebb, sápadtabb. –Azt hitted, hogy nem fogom megtudni? Azt hitted, hogy elmész, és annyiban marad? – szüntelenül folynak le könnyeim arcomon. –Miért nem mondtad el, hogy van egy betegséged? – fájdalmasan lehunyom szemem.
-É-én el akartam mondani, Bell. – suttogja megtörten. Közelebb lépek hozzá és hirtelen felindulásból megölelem. Minden érthető, a rosszullétek, a sápadt arc, összeroskadt test. A bizonytalan mondatai. Ő már tudta. Sokkal vékonyabb alakját szorosan ölelem magamhoz, s mellkasába temetem arcom, s csak sírok. Ő is kapkodja a levegőt, s szipog. Lepereg előttem az összes mondata, s megáll egynél, amit kapcsolatunk kezdeténél mondott. „Majd azt fogod kívánni, bárcsak ne ismertél volna meg...Sokkal boldogabb lettél volna.” 
-Ezért szakítottál? – suttogom, s arcára nézek. Hasonlóan megtört és összezuhant, mint az enyém. –Ezért támogattad a szünetet? Ezt helyén valónak láttad? – arca eltorzul, tudja hogy rosszul cselekedett.
-Bell, ki szeretne egy olyannal együtt lenni, akinek kitudja hány napja van vissza? Ki szeretne egy olyannal együtt lenni, mint én? – ott a megtörtség hangjában is.
-ÉN! – kiabálok ismét. – Te seggfej! Én szerettem volna, és még szeretnék is! – sírok, s próbálom lenyelni félelmemet. –Egy kibaszott kapcsolat alapja az, hogy nem hazudunk egymásnak. TE MÁR AZ ELEJÉN ELBASZTAD! – ütöm meg nem olyan erősen mellkasát.
-Tudom, Bell. Tudom. – suttogja, s lehajtja fejét.
-Mióta tudod? – hangom megakad, s arcát figyelem.
-Már..már régebb óta megállapították, de nem volt biztos. Az utolsó hónapokban..
-Az utolsó hónapokban lett biztos? – vágok szavába, amire ő bólint. –Kibaszottul ezért szakítottál velem! Tudod mekkora seggfej vagy? – sírás közben figyelem arcát, s nem megy rá hirtelen a haragudás, hiszen ilyenkor ki tudna? Ebben a helyzetben? – Hülye! – suttogom, s ajkaihoz hajolok, hogy puszit nyomjak rá. Mind a ketten sírunk, s kétségbeesetten kapaszkodunk egymásba.
-Ideges és zárkózott voltam, mert már akkor tudtam, hogy az vagyok, mikor jöttem ide tanulni. Később már tudták az ottani tanárok is. – itt tisztult a kép, mikor az Irodalom tanár szidta a cigaretta miatt – TE voltál az, aki fényt hozott az életembe, te voltál az, aki ezt az utolsó időszakot boldoggá tette. Te vagy, voltál és leszel a fény az életemben, Bell! – suttogja, s két kezével arcomat fogja. –Nagyon sokat jelentesz nekem! – arcán lefolyik őszinteségének pecsétje. –Mikor azt mondtam „Szeretlek!” azt komolyan is gondoltam! A lány, aki régen tetszett nekem, ezért nem akart barátnőm lenni. Tudta, hogy beteg vagyok. – törli meg szemét, s szemeimbe néz. –Hidd el, téged sem akartalak büntetni…! – megtört. Nem tudta folytatni, mert elkapta az a sírógörcs, amit nem tud megállítani. Nyakhajlatomba temeti arcát, s rázkódik kezeim között.
-Nem büntettél, Göndör! – suttogom, s vállára nyomok egy csókot. –Még mindig örülten szeretlek! – suttogom, s kezem közé fogom arcát, s megcsókolom. Ez a csók nagyon sokat jelent számomra és számára is. 


„Te voltál, vagy és leszel a fény az életemben, Bell!”

Az a hajnal óta eltelt két hét.
Két siralmas hét és csak rosszabbodott a helyzete.
Megismertem ez idő alatt Nővérét, aki hasonlóan egy csodás teremtmény. Mindennél jobban szereti az öccsét. Újra találkoztam szüleivel, akiknek fogalmuk sem volt erről a betegségről. Titokban tartotta. Anne folyton sír, míg Tom próbál neki vigaszt nyújtani, s erős férfinak mutatni magát. Gemma, sem tud mást tenni síráson kívül. Harreh szó szerint gyűlöli, hogy ezt kell látnia. Nem csodálom. Én csak egyedül sírok, mikor senki sem látja. Nem szeretném, hogy még miattam is aggódjon, bár szerintem mélyen tudja. Folyton lepörögnek előttem a percek, amiket együtt töltöttünk. Mikor még számomra és számára is minden csodálatos volt a maga módján. Ha lehetne a nap huszonnégy óráját, ott tölteném vele, hogy halljam gyönyörű rekedtesen mély hangját, hogy mélyzöld tekintetébe meredjek, hogy tökéletlenül tökéletes arcát figyelhessem, hogy beletúrjak göndör tincseibe, hogy megcsókolhassam ajkát, hogy érinthessem mindenpillanatban kezét, arcát.
Természetesen mikor ott vagyok, ő úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Mosolyog, s életvidámnak tűnik. Az orvosok teljesen az ellentétjét mondják.
-Mr.Styles állapota egyre csak rosszabb. Gyengül az immunrendszere, nehezebben dolgoznak szervei. Ez az a rák, amire még nem találtak környékünkön gyógymódot. Természetesen kutakodunk lehetőségek után. Nem adjuk fel! – együtt érzően tekintett Anne.re, s szorította meg vállát. Idegességem miatt, folyton rágtam a körmöm, harapdáltam ajkamon a bőrt, csuklómat kaparásztam. Kezdtem vele együtt összezuhanni.
-Én bemegyek hozzá. – jelentettem ki halkan, majd otthagyva őket az orvossal léptem az ajtaja elé. Az ablakon keresztül néztem gyenge alakját. Épp aludt a rengeteg gyógyszer miatt. Halkan nyitottam be a szobába, s csuktam be magam mögött az ajtót. Ágya melletti fotelhez sétálok, s beleülök. Csak a gép ritmikus csipogását lehet hallani, ami azt jelzi, hogy életben van. Sose hittem azt, hogy ez a hang ilyen nyugodtságot tud adni, az idegesítő tulajdonsága mellett. Nyugodt arcára nézek, amire néha kiül a fájdalom. A szervezete nem adja fel a harcot. Ez a rákbetegség nem hullasztja ki a hajat, semmi féle szőrt. Csak egyszerűen egyre gyengébbé tesz, majd szépen lassan megöl.
-Bell. – hangja egy keserves nyögés, amire rákapom tekintetem. Smaragd tekintete engem figyel, s egy lusta mosoly pihen ajkán. Felállok, hogy oda sétáljak mellé. Lehajolok alakja fölé, hogy egy gyengéd csókot nyomjak ajkára. Mivel ereje alig van, csak egy puszit tud adni, de számomra ez is nagyon sokat jelent. Elmosolyodok, s megsimogatom puha arcbőrét.
-Hogy érzed magad? – teszem fel a sablonosnak hangzó kérdést, s közben az ágya szélére ülök.
-Egész jól! – mosolyog, hogy elhiggyem azt, amit mond. –Gem? – néz ki a szoba ablakán, ahol még mindig ott áll Anne, Tom és Gemma az orvossal. –Oh..- elnéz csalódottan, mikor meglátja, hogy épp egy orvossal beszélgetnek.
-Nem kell aggódnod! – mosolygok rá, hogy megnyugtassam, de rám se néz.

*

-Vigyázz magadra! – szorítja meg kezem, mielőtt még közelebb hajolnék egy csókért. Ez a csók, most sokkal több. Ez a csók az, ami hasonlít egy búcsúcsókhoz. Belefekteti minden energiáját, s féken tartja fejem, hogy ne húzzam el. –Szeretlek! – suttogja, s lehunyja szemét, ezzel leplezve a csók utáni fájdalmát.
-Szeretlek, Göndör! – súgom neki én is, amire arca eltorzul, s nem értem indokát. Elmosolyodik, miután eltávolodtam. Mielőtt még elmegyek, végigmérem teste minden részletét. –Holnap jövök! - kulcsolom össze kezünket, s megszorítom. Csak kezünket figyeli, s alig észrevehetően bólint. –Jó éjt! – nyomok egy puszit arcára, amibe beleremeg, majd kimegyek, őt ott hagyva egyedül a szobában. Szívem minden egyes alkalomkor összeszorul, mikor ott kell hagynom. Még egy utolsó pillantást vetek rá az ablakból, ahogy az utcára néző ablakot figyeli, s próbálja érzelmeit türtőztetni.
Szobámba érve, mindig Jess vigasztalását kell tűrnöm. Néha ő is meglátogatja, amit a Göndör nagyon értékel.
A teendőim után befekszem ágyamba, s sírva elringatom magam. Van amikor még az alvás se megy.
Másnap kapkodva szedem össze cuccaimat, a látogatásra. Látogatási idő előtt ott szoktam lenni, hiszen semmit sem akarok elpazarolni az együtt tölthető időnkből. Az iskolát addig hanyagolom, amit meg is értenek a tanárok. Beülve Göndöröm kocsijába vezetek egészen a kórházig. Lekapcsolom a kocsiban a gyújtást, majd kiszállok, s sietve szedem lábaimat a recepcióra, ahol már szinte régi ismerősként köszönt a nő. Automatikusan megyek szobája felé, majd egy mélyet lélegezve lépek be. Lehunyom szemem, s dallamosan köszönök egy „Jó reggelt!”-el. Ám amikor kinyitom szemem, nem hiszek neki. Ijedten kapkodom tekintetem az üres szobán. Az ágynemű, ágyán gondosan össze van hajtva. A gép ki van kapcsolva. Kiszaladok a szobából a recepcióhoz.
-Hol van? – hangom ismét kétségbe esett és tele van félelemmel. A nő automatikusan az orvost tárcsázza, nem reagálva kérdésemre. Az orvos ott is terem, s nyugtatóan simogatja hátam, míg kezdek idegileg teljesen összeroppanni.
-Nyugodjon meg Miss! – elkísér a terem egyik sarkába, majd kinéz az ablakon. –Nézze, megkértek, hogy ne adjak ki semmi információt vele kapcsolatban. Erre személyesen a beteg kért meg. – szemeim megtelnek könnyel, s kapkodom a levegőt.
-D-de..

-Minden kapcsolatot megszakított magával. – arcomat figyeli az orvos. Szóval nincs már itt? – Nagyon sajnálom, s minden jót! – szorítja meg kezem, majd ott hagy. Kétségek között. Kiszaladok a kórházból, s kocsijába szállok. Nem látok semmit könnyeimtől. Hirtelen pörög le előttem minden, minden, amit együtt csináltunk, az eltöltött idők. Minden csókja, minden érintése, minden kedves szava. S a mondata, ami minden gátlásomat feloldotta: „Te voltál, vagy és leszel a fény az életemben!”  
Te voltál, vagy és leszel a Sötét Hercegem!




_______________________________________________________________
Veszek egy zsepigyárat szerintem. 
Minden pénzt megér.
Én, mint író, aki tudta, hogy mi lesz a történet vége is sírtam rajta. Nem tudom elképzelni, hogy akkor ti..
Remélem a rész hosszúságával meg vagytok elégedve.
 Személy szerint büszke vagyok magamra, hogy befejeztem egy blogot és hogy ilyen nagy sikere lett. 
SZÓVAL HIVATALOSAN IS ITT AZ UTOLSÓ RÉSZ.
(A második évad még kérdéses, de ha lesz is, nem mostanában!)


Véleményeteket sok szeretettel várom! 
Természetesen, majd reagálok is rájuk. 
TI VOLTATOK, VAGYTOK ÉS LESZTEK IS A VILÁG LEGJOBB OLVASÓI![történetem mottója(dőltbetűs *nevetős szmájli) ]
( MIVEL BEFEJEZTEM EZT A BLOGOT, KEZDEM A MÁSIKAT. 
A CÍME "Flair", aminek magyar megfelelője a "ösztönös hajlam" SZINTÉN EGY HARRY STYLES BLOG. 
NEM SZOKVÁNYOS TÖRTÉNETTEL! 
ITT A LINK, NÉZZETEK BE, ÉS REMÉLEM LESZ LEGALÁBB AKKORA SIKERE, MINT ENNEK A BLOGOMNAK) LINK: Flair[Harry Styles] 

2014. október 21., kedd

59.Chapter-Egy érzés.


Haza kísért Ashton, bár neki se kellett sokat mennie, hogy „haza” menjen. Ledobtam táskám és kabátom, s az ágyba dőltem. Nehéz felfogni, hogy hallottam beszélni, ott voltam közelében, éreztem magamon simogató leheletét és az érintését. Lehetne mondani, hogy megfagytam az óta. Alig beszélek, vagy mozdulok meg. Ashton folyton arról beszélt, hogy milyen buliba fog vinni és, hogy ne foglalkozzak a Göndörrel, csak inni menjek el. Persze éreztem mondanivalója mögött a hátsószándékot is, ami nem volt más, mint hogy újra együtt lásson minket. Boldogan.
Próbáltam aludni, de csak forgolódtam az ágyban. Pedig az volt a tervem, hogy elalszom, úgy hogy Ashton, se tudjon felébreszteni és elmenne egyedül. Bár ez elég gyerekes terv. Főleg, hogy csak az, az egy gondolat jár a fejemben, hogy láthatnám újra. Mélyet sóhajtok, s kikelek az ágyból, mikor Ashton ront be.
-Nicole, mondd, hogy így fogsz jönni. – csukja le szemét, hogy magát nyugtassa. Persze csak humorizálva. Elmosolyodok, és nemlegesen megrázom fejem. Kezemnél fogva húz fel az ágyról és állít fel.
-Ashton! – szólok rá, mikor már elkezdene kutatni a szekrényemben.
-Csak segíteni szeretnék. – emeli fel kezét védekezően, s elsétál onnan. Elkezdek keresni egy sima farmer és egy trikó után, persze nem tetszik ez az összeállítás Ashton.nak, de nem akarok megfelelni senkinek. Hajamat egy hanyag lófarokba fogva húzom fel cipőmet, majd kabátomat. Ashton csak megrázza fejét, és csuklómat megragadva húz ki. –Említettem, hogy bulizni megyünk? – kérdezi meg gúnyosan.
-Nem, nem rémlik. – játszok rá és kihúzom kezemet. Gondolom nincs messze AZ a hely, hogy ha sétálva tesszük meg az utat. Tördelem kezemet, s lehúzom kabátom ujját. Talán izgulok. Megállunk az ajtó előtt, s Ashton engem fürkész tekintetével. Ránézek és vágok egy grimaszt. –Mi az? – csak elmosolyodik. Tudja, hogy próbálom oldani magamban a feszültséget.
-Szóval, ha bármi problémád van, keress meg, ha netán elvállnak útjaink. – mondja szigorúan. Csak bólintok, majd lassan nyit be a házba. Nem tudom mit vártam, de nem ez volt az elképzelésem egy buliról. Túl nagy a ricsaj, nem tudsz megtenni egy lépést sem és mindenki alkoholt, és cigarettát fogyaszt. Na jó, talán csak nekem nem ez a buli fogalom jelentése.
Összehúzom kabátom, s körbeölelem testem. Ashton.t már az első pillanatban elvesztettem, így szememet futtatom végig a nagy tömegen, hogy találjak valaki ismerőst. Beljebb sétálok, persze minden második ember nekem jön, vagy rám lép. Próbálok kijutni ebből a fullasztó tömegből, hogy egy kis friss levegőt kapjak. Megpillantok egy erkélyféleséget, ami a tetőre nyílik. Áttuszkolom magam a tömegen, s kilépve veszek egy mély friss levegőt. Igazán jól esik, az ottani levegő után. Még jobban összehúzom magamon a kabátot, hiszen hűvös van a benti időhöz képest. Leülök a padlóra, s csak az eget figyelem.
Nem tudom, miért jöttem el, vagyis igazából tudat alatt igen. Miatta. De félek megkeresni, félek beszélni vele, sőt félek ránézni. Mély levegőt veszek, s kifújva pára felhőként távozik. Felállok, s visszasétálok. Hirtelen csapja meg valaki a fenekem, amire rögtön az illetőre kapom tekintetem.
-Szia Cica, van gazdád? – szavait alig lehet kivenni, annyi alkoholt fogyasztott, de így is értem gyenge és a legaljább nép csajozós szövegét. Csak horkantok egyet, s elindulok, de megint megteszi ugyan ezt.
-Kérlek, keress mást. – kiabálom túl a ricsajt, de gondolom, nem érti, mert tarkómat megfogva von magához közelebb és csókol meg. Azonnal eltolom, s megpofozom, ami nem is enyhén lepte meg az idegent. Gyáván elszaladok onnan, mikor valakibe beleütközök. –Ne haragudj! – simítom ki arcomból, a hajamból kilógó kósza tincseket, s felnézek az illetőre. Miért is ne lehetne más, mint ő. Mintha a sors direkt csinálná ezt. Cigarettája ajkai közt teng, s egy piros pohár alkohol pihen kezében. Tekintete bágyadt, arca változatlanul sápadt és besüppedt. Haja kuszán áll összevissza, de mikor lenéz rám, azonnal beletúr.
-Öhm..Bell.. – mondja zavartan, s szívem régen hallott becézésére azonnal hevesebben kezd verni. Kiveszi szájából cigarettáját, s kifújja a beszívott füstöt. Még mindig zaklatott vagyok az előbb történtek miatt, hiszen már egyszer megerőszakoltak. Akkor is ő segített. Csak egy nyugtató ölelésre volt szükségem és duruzsoló kellemes szavaira, de ez jelen pillanatban lehetetlennek tűnt. Kortyolt egyet italából, s elnézett másik irányba. Egy személyen megakadt tekintete, aki erősen szuggerált engem. Zaklatottan sóhajtottam, s lehunytam szemem. De a következő pillanatban már csak puha ajkak érintését éreztem ajkaimon, amik csak egy puszit nyomtak rá, csók helyett, de hatásuk fellegekbe emelt. Kinyitom szemem, s Göndör tekintetével találkozik, így azonnal elválik, majd újra az alakra mereng. Aki azonnal veszi az adást és elsétál. Beszívom alsóajkam, hiszen csodálatos volt ez a hirtelen tette. –Öhm…ez csak azért volt, hogy…hogy tudja, nem kaphat meg mindenkit. – habogva magyarázza tettét, amit igen aranyosnak találok. Csak mosolyogva bólintok, s elnézek róla, hogy ne érezze magát zavarban. Agyam képtelen normális gondolkodásra, s következő pillanatban, már egymás ajkán csengünk. Mintha egy szomjan haló ember számára ajkai lenne a víz, ami kioltja a szomjúságot. Neki dőlök a falnak, s miközben ajkaival versengek, próbálom felfogni, hogy mit is csinálunk pontosan. Kiejtette kezéből poharát, s cigarettáját már jóval előbb elnyomta, így mind két keze engem vehetett birtokba. Mellkasára helyezem kezem, s eltolom magamtól. Mélylevegőt vesz, s próbálja légzését kontrolálni. Göndör mögött meglátom a mosolygó Ashton.t, de amint észreveszem tovább is áll. Erre számított. Túl kiszámítható volt?
-Mennyit ittál? – halkan teszem fel a kérdést, de ő mégis meghallja.
-Pont annyit, hogy az ilyeneket ne felejtsem el holnapra. – rekedtes hangja eléri fülemet, amitől kiráz a hideg. Szóval tisztában van azzal, hogy ő most mit is csinál. Vagy csak hülyíteni akar, idiótává tenni.
-Akkor..miért teszed ezt? – félve teszem fel a kérdést, de nagy előre haladás, hogy egyáltalában rám néz, vagy hogy ennyit beszél hozzám. Nem válaszol, csak arcomat fürkészi, mint régen tette. Felméri minden egyes szegletét, persze zavarba hoz, de én is őt figyelem.
-Hazz, mindenhol kerestelek! – zavar meg minket egy szőke cicababa. Harreh azonnal eltávolodik, s elenged. Krákogva néz le a lányra, akinek tekintete zavaros. –Szépen ott hagytál a szobában! – folytatja hisztijét, s az állam a padlót simogatja. Hirtelen kapja rám tekintetét, hogy mit reagálok erre, de mintha egy robot lennék érzelem nélkül figyelem, hogy mi fog ebből kisülni. –Hallasz? – állánál fogva fordítja fejét maga fele, hogy rá figyeljen.
-Öhm..én..

-Nem úgy volt, hogy megkapod a kis ajándékod? – kacsint rá a lány kirívóan, itt azt hiszem betelt nálam az a bizonyos pohár. Ami már vagy századszorra ürül ki. Elsietek onnan, s visszamegyek az erkélyre, ami igazából nem is erkély, és leülök az épület szélére. Miért teszi ezt? Olyan bonyolult egy ember, s idegesítő, de egy időben varázsolja el az embereket. 
Nem tudom mi ütött belé, megváltozott. Fájdalmasan lehunyom szemem, s mély levegőt veszek, mikor érzem, hogy valaki leül mellém. Kipattannak szemeim, s az illetőre nézek.
-Harreh. – állapítom meg hangosan, picit sértve, mérgesen és talán összetörve. Elnézek róla, s próbálom érzéseimet elnyomni. Testmelegét érzem, nyugalmat ad. Kiráz a hideg a gondolatra.
-Szép a kilátás. – mély hangjától végigfut rajtam egy kellemes érzés. Valamiért sírásom kezd előtörni, amit nem tudok megindokolni. A mondatáról eszembe jutott, mikor kocsijával elvitt egy hegyre, ahonnan gyönyörű kilátás esett a városra. Pont, mint itt. Csak akkor én mondtam, s ő helyeselve célzott rám. Ráemelem könnyes tekintetem, majd krákogok egyet.
-Igen, az. – arcát figyelem, hogy észreveszi-e, hogy nem a kilátásra célzok, vagy hogy észreveszi-e hogy ez már egyszer lejátszódott köztünk régebben. Ő is rám emeli tekintetét, amiből nem lehet leolvasni semmit.
-Ismerős ez a beszélgetés. – szívem picit megkönnyebbül, hogy ilyen apró dologra is emlékszik. –Szerepet váltottunk? – nem hangzik úgy hangja, mintha humorizálna.
-Úgy néz ki. – motyogom, s elnézek róla. Kabátom ujját piszkálom, mikor kezét térdemre simítja. Ujjai rücskösek, s sebesek. Keze fehér, mintha nem keringene benne vér. Rásimítom enyémet, ami sokkal, élettel telibb, barnább a színe, s nem sebes. Keze hideg, így enyém mintha meleged adva neki simogatom rajta. Valahol tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak, és valahol pedig teljesen megegyezünk, s ez ijesztő.
-Megkaptad az ajándékod? – nézek rá, de ő kezünket figyeli.
-Azt hiszem. – motyogja, majd közelebb hajolva puszilja meg ajkaimat. Eltávolodik annyira, hogy ajkaink épp összeérnek, szemeit lehunyja, s mély levegőt vesz. –Te voltál az. – suttogja, majd kinyitja szemét, tekintetét enyémbe vési, és nem ereszti el. Kitörhetne belőlem a hiszti, hogy miért teszi ezt, de a több ezer pillangó, s a szívem nem hagyja ezt.
-Túl nyálas. – suttogom, de ő csak halványan elmosolyodik. Az a mosoly, nagyon rég láttam. Ajkaival csücsörít, majd most megcsókol. Átengedem magam neki, s visszacsókolok. Mintha már nem is pillangók repkednének gyomromban, hanem tankkal utaznának fel-le. Rég éreztem már ilyet. Nem sietteti a csókot, inkább sokkal érzelmesebb. Tarkójára vezetem kezem, s eldőlök, míg lábam még mindig lelóg az épület szélén. Követ, s lejjebb hajol ajkaimat el nem engedve. Nem tudom mi ez, furcsa. Egy érzés, ami magával ragad, s nem enged el, míg ő a közelemben van. Megmozdul, hogy valamennyire felém kerüljön, jobban, de hirtelen megcsúszik.
-Göndör! – kiáltok fel, mikor kezét elkapja rólam.
Keze után kapva fogom meg, hogy garantáltan ne essen le. Lustán elmosolyodik, majd feljebb húzza magát.
-Talán nem itt kéne folytatnunk. – mosolyogva mondja, majd felguggol.
-Folytatnunk? – felhúzom szemöldököm, míg kezemet magam köré csavarom. Hirtelen zavarba jön, s elnéz rólam.
-Oh..öhm..ha nem, akkor persze..öhm..- Zavarodottan fel áll, s nem tudja, mit mondjon. Lehet, azt mondjátok túl könnyen adom magam, de higgyétek el az én helyzetemben ti sem cselekedtetek volna másképp.
Felállok, majd közelebb sétálok hozzá, hogy kezemmel körbeöleljem vékony derekát. Szomorúan veszem észre, hogy jóval vékonyabb lett, mint volt. Felemelem fejem, s ajkaimmal megcsókolom állát, majd nyakát, s nyakhajlatába temetem arcom. Az, az érzés, ami akkor hatalmába kerített, csodálatos volt. Pár perccel később már meztelenül feküdtünk egymáson, s éltük át újra érzelmesebben a régebben történteket. Érzéki, szeretetteljes és hiányos. Nincs szó, amivel ezt le lehetne írni.
Zilálva, Göndör mellkasán pihentetem fejem, s hallgatom heves szívdobogását. Hasán köröket írok le ujjaimmal, míg ő kezemet simogatja. Megint túl gyors minden. Ez lenne az én formám. Túl egyszerűen és gyorsan végig menni mindenen.
-Harreh? – suttogom nevét, ő csak hümmög, s várja, hogy mondjam tovább. –Még egyszer boldog születésnapot! – felnézek szemébe, s félek, hogy csak egy ajándéknak tekinti EZT.
-Talán életem egyik legszebb ajándéka. – pár perc csend után újra megszólal – Bármint, nem az, amit nem rég tettünk, hanem te. Hogy belecsöppentél az életembe, s nem hagysz el. – mintha egy vallomásra készülne, de én ezt nem így, nem most szeretném hallani. Szájára csúsztatom mutatóujjam, ezzel célozva rá, így el is hallgat. Nyugodt szuszogását hallom pár perc múlva, s ez a világ egyik legnyugtatóbb, s csodálatosabb hangja. Oly’ régen hallottam már, így számomra is egyszerű lenne az elalvás, ha az agyam nem komplikálna túl dolgokat és hagyna pihenni. Feljebb csúszok, és körülnézek a szobában, amiben ma este alszunk. Nem tudom kinek a lakása, vagy hogy ez kinek a szobája, de egész nyugodtan alszik benne. Arcára nézek, ami tökéletes nyugodtságot sugároz, izzadt kusza tincsei szanaszét a párnán pihennek, néhány a homlokán, amit kisimítok arcából. Keze szorosan ölel, mint régen, mikor aludtunk. Egy csókot nyomva puha, sebes ajkára temetem fejem nyakhajlatába és próbálom magam álomba ringatni, igéző illatával. 

2014. október 15., szerda

58.Chapter-Boldog?

"Boldog?"

Február elseje.
Ma van a születésnapja.
Bár lehet, csak én tudom, a barátaival nem oszt meg ilyen dolgokat.
Valahogy nehezebben keltem fel a mai nap. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Kapcsolatunkkor nem vettem neki semmit. Úgy voltam vele, majd amikor itt lesz az alkalom. Így legalább ez nem fájdítja az így is sebes szívemet. Már vagy egy hónapja, de így is minden este vele álmodok és sírva kelek fel. Szörnyű érzés. Kérdezném, hogy mikor fogom ezt kiheverni, de félő, hogy ezt nem lehet.
Milyen lehet neki?
Biztos haza utazik családjához, vagy elmegy lerészegedni. De biztos nem marad itt. Szerintem.
De ő az, az ember, akinél nem lehet tudni semmit.
Reggeli elkészülődésem után, - ami most igen csinos – elindultam az iskolába, hiszen ma is tanítási nap van. A most göndör hajamat csavargattam. Talán ideges vagyok? Talán még mindig reménykedem valamiben, ami már kezd beteges lenni.
Leülök a padra, és onnan szemlélem a tömeget, akik előttem sétálnak. Mintha több ezer robottal lennék körülvéve. Csak mennek előre a dolguk után. Természetesen van, aki egy beszélgetős csoporthoz csapódik. Ilyenkor érzem magam egy picit, kirekesztetnek talán. Nem ismerkedtem az elején igazán, mert úgy gondoltam „minek? Itt a Göndör, ki társaságom.”
Nagyon rosszul gondoltam.
Kellett volna valaki, akivel barátnők vagyunk, de alig ismerek itt akárkit is.
Miközben ezen gondolkoztam, a tömeget pásztáztam, mikor megláttam egy embert. Egy embert, kinek feje le van hajtva, arca sápadt fehér, szemei táskásak és besüppednek. Haja kuszán áll össze-vissza, nem ügyelt a precíz beállítására. Stílusa cseppet sem változott. Ugyan úgy csőnadrág, egy csizma, egy egyszínű póló és a vastag kabátja. Teste görnyedt, összeroskadt. Járása sem épp normális, mintha nehezére esne járni. Hajába túr, miközben felemeli lógató fejét. Sétál a tömegben, de mintha senki észre se venné. Legszívesebben elordítanám magam, hogy „HÉ, EMBEREK! MA VAN A SZÜLETÉSNAPJA!” Legalább egy percre figyelnének rá.
Én is oda mehetnék hozzá, hogy legalább én felköszöntsem, de nincs bennem annyi erő, hogy olyan közel legyek hozzá. Nincs bennem annyi erő, hogy újból bele tudjak nézni smaragd szemébe anélkül, hogy ne esnék össze. Nincs bennem annyi erő, hogy kibírjam ájulás nélkül jelenlétét. Így inkább csak távolról szemlélem görnyedt alakját.
Vagy százszor lejátszódott már bennem, hogy oda megyek felköszöntöm, majd megcsókolom ajándékképpen. Majd ő ijedten néz rám és elküld. Persze az eleje még jó, de a végére biztos, hogy összetörtem volna.
Irodalom órákra se jár már be, ami egy picit megnyugtató, de frusztrál az indok, amit nem tudok és a tanár úr sem. Bár, mikor megkérdeztem furcsán nézett rám.
            Utolsó órámról csörtetek ki a teremből, mikor meglátom Ashton.t.
Gondolom Ő sem tudja, hogy ma van a születésnapja.- első gondolatom.
Mikor ránézek, mosolyog, és önfeledten beszélget az épp ott álló emberekkel.
Lassan sétálok oda. Először észre se vesz, majd mikor beszélgetőpartnerei rám néznek, néz le rám ő is. Halványan elmosolyodik.
-Hello, Szép Hölgy! – ölelésébe von, ami most különösen jól esik.
-Szia! – próbálok egy hihető mosolyt csalni arcomra, ami egész jól sikerül. Ashton rá néz partnereire, akik azonnal el is mennek, ezzel kettesben hagyva minket.
-Hogy vagy? – tűnik el mosolya, s komolyan figyelni kezdi arcom. Sokáig gondolkozom a válaszon. „Köszi, megvagyok!” vagy „Minden rendben!*hamis mosoly*”. Sajnos egyik sem igaz, még mindig ugyan olyan kicseszettül érzem magam, mint aznap. Csak rá mosolygok, amiből neki leesik, hogy nem jól. Nem feszegeti tovább a kérdést, csak szorosan megölel. Lehunyom szemem, s könnyeimet próbálom visszafogni, de kibuggyannak. Vállába bújtatom el arcom, s halkan sírok. Ashton csak nyugtatóan simogatja a hátam, s bíztat, hogy hagyjam abba. Mély levegőt veszek, majd eltávolodok tőle, hogy megtöröljem szemem. Pulcsija könnyeimtől átázott, ahol arcom volt. Elmotyogtam egy „Ne haragudj!”-ot miközben próbáltam kezemmel eltüntetni.
-Semmi gond! – elmosolyodott, hogy ezt alátámassza. – Van még órád?
-Nem, nincs. – napok óta kedvem sincs visszamenni szobámba vagy annak környékére menni.
-Meghívlak egy italra. Gyere! – fogja meg kezem és kihúz az iskolából. Sokan megint érdekesen néznek rám. Szerintem ennél nagyobb ribancnak, már nem mondhatnak el. Régebben Göndör szavai nyugtattak meg ilyenkor, de már nincs itt, hogy nyugtasson, így tűrnöm kell. Sétálva megyünk egy Presszó fele, közben próbálja Ashton tartani a beszélgetést, aminek én inaktív tagja vagyok. Csak hallgatok, bólogatok, és néha válaszolok, vagy hozzáfűzök valamit.
Belépünk a Presszó ajtaján, ami ezt csilingelve jelzi. Van két boksz, ami üres, így mi elfoglaljuk az egyiket. Leülök vele szemben, és kezemet ölembe helyezem. Körbenézek, senki ismerős alak. Mélyet sóhajtok, majd Ashton.ra emelem tekintetem.
-Ma különösen csinos vagy! – dicsér meg, amit már fiú szájából nagyon régen nem hallottam.
-Köszönöm! – mosolyodok el, de ezt is csak kedvességből teszem, s mert egy picit jól is esik. Itt megint ellaposodik a beszélgetésünk, s kínosan tekint ki az ablakon. Nem vagyok jó társaság. –Ma van a születésnapja! – suttogom, de ő így is meghallja.
-Kinek? – összehúzza szemöldökét, s engem figyel.
-Harreh. – csak ennyit mondok, de megérti.
-Oh, nem is tudtam. – arca valami másba ferdül át. Talán elgondolkozik valamin?
-Rajtam, s a családján kívül nem hiszem, hogy mondta másnak, hogy mikor ünnepli. – válaszolok egy fel nem tett kérdésre.
-Egész nap egyedül kószált és nem akart társaságot magának. – gondolkozott hangosan. Alsóajkamba haraptam, ezzel visszafojtva valami indulatot. Úgy éreztem, meg kell mosnom arcomat, így nyugtatva valamennyivel magamat.
-Kimegyek a mosdóba! – állok fel. Csak bólint, majd kinéz ismét az ablakon. Fekete-fehér csempét figyeltem, ahogy lábaim alatt váltakoznak, míg a mosdóhoz nem érek. Lassan nyitok be, majd a mosdókagylóhoz megyek. A tükörbe nézek. Egész tűrhető a külsőm.- konstatáltam magamban. Hajamba túrtam, majd megnyitottam a csapot, hogy megmossam arcom. Picit felfrissülve éreztem magam. Vettem egy mély levegőt, majd kisétáltam a mosdóból. Ismét a csempét fürkésztem, - igen megtetszett – mikor valaki nekem jött. Először a csizmáját láttam meg, s szívem összetörni készült.
„Édes Istenem, add, hogy ne ő legyen az!”- fohászkodtam magamban, míg felvezettem tekintetem testén. Kapucnija a fején volt, ajkát harapta, s szemei engem fürkésztek. Rég nem voltunk egymáshoz ilyen közel. Mintha nem kaptam volna egyszerre levegőt. Illata megfujtott. Tekintete aggódóan cikázott rajtam. Arca valamennyire árnyékba volt, ami adott külsejének egy kis rejtelmet. Göndör haja csapzottan homlokánál, s fülénél kunkorodott.
-Sajnálom! – motyogja a lehető leghalkabban. Egy normál ember nem hallotta volna, sőt..
De én hallottam. Motyogott, így keveset mozgott ajka, de elképedve figyeltem. Elkapta tekintetét és zavartan arrébb lépett. Hajába túrt, majd beharapva alsó ajkát pillantott még rám, s indult el a férfimosdóba.
-Harreh! – szólok utána, amire szinte rögtön megáll. Felém tekint, s tekintete zavart és türelmetlen. Közelebb sétálok, de megtartva az egy lépés távolságot. Közelebb hajolok mellkasához, s szemébe nézek.
Most vagy soha.
Közelebb hajolnék, de így is kínosnak találom a pillanatot. Győz a félénkségem, így csak..
-Boldog Születésnapot! – szemébe nézve suttogom. Megremeg, de nem észrevehetően. Tekintete picit meglágyul, ahogy vonásai is. Ha merészebb lettem volna, megcsókolom vagy arcon csókolom. De egyszerűen nem ment. Ajkai elnyílnak, s abban reménykedem, megteszi Ő helyettem.
-Köszönöm! – suttogja vissza, majd egyik ujját végighúzza arccsontomon, s elmegy. Érintése után vágy testem többi része, de tudom: nem kaphatom meg. Ég az a terület, melyet megérintett. Azon is csodálkozom, hogy hozzám szólt vagy hogy le se vette rólam tekintetét. Érzem, hogy szemeim ismét könnybe lábadnak. Mély levegőt véve indulok vissza az asztalhoz. Ashton telefonjában kutat, így nem veszi észre állapotom. Leülök, s ölemben csuklómat kezdem kaparni.
-Azt hittem már ki se jössz! – emeli rám tekintetét, majd mikor már elmosolyodna meg áll mozdulatában. – Minden rendben? – Csak bólintok, s akaratlanul is a mosdó felé nézek. Valójában megszólalni sincs erőm. Pár perc múlva kijön, de nem néz fel, csak a csempét figyeli, mint én.
-Héj, Harry! – kiabál utána Ashton, s szememet erősen leszorítom. Megáll, majd felemelve fejét néz a bokszunk fele. Arcára enyhe meglepettség ül ki, mikor meglát engem is. Nem hiszem, hogy számított arra, hogy Ashton-nal vagyok itt. Ashton feláll, rám nézve, hogy mi a reakcióm, s oda sétál hozzá.
-Boldog Szülinapot, Haver! – öleli meg, de nem viszonozza azt, hanem rám néz. Zavartan nézek el, majd mikor már nem teszi, vissza rá.
Nem, nem lett volna elég egy filmbe illő találkozás. Nem. Ashton.nak ide kell hívnia, hogy még kellemetlenebb legyen. Majd valahogy meghálálom neki. Ashton mosolyog rá folyton, míg ő csak unottan néz néha rá. Lassan sétál vissza, Ashton kíséretében. Zavartan néz rám, s veszi le kapucniját. Haja picivel hosszabb és göndörebb. Arcszíne semmit se változott, csak még sápadtabb lett, mint volt. Idegesen harapdálom ajkamat, s kezemmel babrálok, mind ezt miközben őt figyelem. Zavartan nézek el, mikor már kínosnak érzem.
-Haver, hol ünnepled a huszadik életéved kezdetét? – mosolyát le sem lehet mosni arcáról. Irigy vagyok rá, hogy ilyen vidám. Göndör álla megfeszül, majd egy mély levegő vétel után megszólal.
-Sehol. – hangja libabőrt okoz. Ahogy mély, rekedt hangja körbeöleli testem, s pillanatnyi megnyugvást ad.
-Ugyan, kérlek. A nagy Harreh Styles nem ünnepli sehol, hogy már hivatalosan is nagykorú? – enyhe cinizmus ott van a hangjában. Egyre idegesebb lesz a mellette ülő, s ezt ő is észre veszi. –Este nem megyünk el egy buliba? – rám is tekint, de én meg akarok semmisülni. Csak hallgatni akarom beszélgetésüket, s azt is csak a hangja miatt.
-Meglátjuk. Most mennem kell. – dörmögi, s szinte már csodálattal figyelem, hogy egynél több szót motyog. Tekintetét nem feltűnően rám vezeti, de mintha félne. Valamiért, amióta itt van, nem pörög más az agyamban, csak hogy újra érezhessem, de olyan elérhetetlennek tűnik.
-Rendben! – üti meg hátát, amire összerezzen, s lehunyja szemét. Feláll, s fejére húzza kapucniját. Ajkába harap, s rám néz.
-Sziasztok! – kapja el tekintetét Ashton.ra, aki csak bólint, majd mikor vissza akarok nézni rá, már elment. Kinézek az ablakon, s távolodó alakját figyelem.
-Nicole, kifújhatod már a bent tartott levegődet. – mosolyodik el, amire én kiengedem a bent tartott levegőt. Amiről én nem is tudtam, hogy bent tartom.
-Ugye tudod, hogy én nem megyek sehova? – nézek rá, s arcán egy sunyi mosoly ül. –Ashton! Komolyan beszélek.

ÚJ HOSSZÚ RÉSZ, AMI AZ UTOLSÓ ELŐTTI. *szomorú szmájli*
Remélem tetszik nektek, ha igen: kérlek kommenteljetek. Sajnos nem biztos, hogy lesz rá már több alkalmatok majd. 
Nóryxoxo 

2014. október 12., vasárnap

57.Chapter-El sem engednélek..

"El sem engednélek.."

-Harreh! – fenyegetően szólok utána, de mintha nem is szóltam volna neki. –KURVÁRA AZT HISZED, HOGY SEGÍT! – kiabálom utána, amire ismét mindenki felfigyel. Utoljára még ránézek. Összegörnyedve sétál komótosan lehajtott fejjel. –Pedig nem. – elhallva suttogom, majd sírva rohanok a tetőre. Kapkodva szedem a lépcsőfokokat, attól félve, hogy kapkodásomban elesek. Idegesen csapom ki az ajtót, s szívok friss levegőt, ami azt hittem segít. Sajnos, nem. Belülről éget egy érzés, amit nem tudok megnevezni. Nem érdekel kinézetem, nem érdekel semmi. Csak próbálom visszanyerni önmagam. Már rég becsengettek a következő órámra, de félek vissza menni. IGEN, félek. Félek a vádlópillantásoktól, a kicikizéstől, a gúnytól. Félek, hogy talán soha nem kapom vissza. Félek, hogy talál mást, jobbat. Félek, hogy ha ebbe beletörődtem, nem találok hozzá hasonlót.
Talán ő is így érez?
Nem.
Határozottan nem. Akkor nem tenné ezt.
Ismét zokogok, ami már régi ismerősként köszönt. Ritka pillanatok egyike, mikor Nicole Bell teljesen megtör egy fiú miatt. Ritka pillanat? Az egyetlen. Egy fiú miatt, aki a tökéletes ember megtestesítője, akinek mosolya tökéletes, ahogy gödröcskéi zárják mosolyát, akinek szemei, mint ezer erdő közül a legszebb zöld lombozattal rendelkező fák színe, akinek haja tökéletesen keretezi arcát, akinek nevetése a legszebb hang számomra, akinek a leggyönyörűbb a belseje. Mikor reggel arra kelsz, hogy melletted békésen alszik szerelmed, mikor édes rekedt reggeli hangját élvezed. Ezek azok a pillanatok, amik csodálatossá tették életem. Csodálatossá tettük egymás életét.
Ugyan Nicole, talán még semmi sincs veszve.

Mellkasom szorít, légszomjhoz hasonlót érzek. Jobb lenne lefeküdni? Talán ki kéne pihennem magam? Jobb, ha alszom. Nem gondolok rá vagy vele kapcsolatos dolgokra. Tudom, hogy ez úgy sem fog sikerülni, de szép is lenne. Mély levegőt véve sétálok le a lépcsőn. Lábaimat figyelem, s próbálom fejemet kiüríteni. Igen kevés sikerrel. Ez olyan, mikor van egy dolog, mit nem akarsz elfelejteni, azt biztos elfelejted. Egyik pillanatról a másikra. Míg Őt nem tudod.  
Szemeim pirosak és duzzadtak. Már fájnak is. Kiszáradtam és még mindig csekély levegőt kapok csak. Érzem és tudom, hogy sírni fogok.
Ami a legjobban fáj, hogy nem tudom az igazi okát. Miért? Ezen jár az agyam, de nem jövök rá. Túl jó érzései elrejtésében. Bizonyította. Ha odamennék megkérdezni, biztos nem mondana semmit. Hülyén is érezném magam. Biztos idiótának vagy pszichopatának néz.
De nem tudtam magam türtőztetni. Mintha egy roham lett volna. Egy kétségbeesett roham. Így egyedül olyan kicsinek érzem magam. Félembernek. Nincs ott, hogy megvédjen, mikor nem jön szó számra.
Ajtóm elé érek, és ismét elfog valami, s becsapva magam után zokogok fel ismét. Nem türtőztetem magam, amilyen hangosan csak tudok, ordítok. Meg kell szabadulnom ettől a fojtogató érzéstől. Befogom számat, mikor egy ajtó csapódást hallok. Kapkodom levegőmet, amit próbálok elnémítani. Remélem, nem hallotta, vagy nem ő volt. Több ajtó van ezen a folyosón. Nem lehet pont ő az.- ezekkel csak magamat próbálom nyugtatni.
             Próbáltam magam helyrehozni, mire Jess visszajön a szobába. Nem vörös szemekkel, zilált hajjal és mocskos ruhában várni.
Nyakig betakarózva, ágyamban fekszem és a fehér, unalmas falat figyelem. Lejátszódik fejemben néha, hogy komolyan szeretett-e vagy szeret. De mikor ezt felteszem magamban, meg is cáfolom, hiszen igen hihetően mondta. Vagy ha nem is, akkor egész jó színész.
Jess lép be az ajtón, s egyből nekem szenteli tekintetét, figyelmét.
-Hogy vagy? – ágyam sarkába ül, míg én nem fordulok felé.
-Rendben vagyok. – motyogom, bár cseppet sem érzem így. Krákog egyet, majd ismét megszólal.
-Hallották sírásod. – érzem hangjában a sajnálatot.
-Sajnálom. – nincs kedvem se magyarázkodni, se egyéb mást csinálni azon kívül, hogy fekszem az ágyamban. Egymagamban, gondolataimmal.
-Ne sajnáld! Ez..ez nem olyan dolog, amit sajnálni kell! – csúszik közelebb, s kezemet simogatja.
-Ki szólt? Vagy..te hallottad? – nézek rá, s észreveszi véreres, piros szemem. Nem akarja elmondani, vonakodva néz el. Nem tudja, hogy hazudjon e, vagy sem. –Ő hallotta. Igaz? – szívem összeszorul, s ismét könnyek gyűlnek szemembe. Némán bólint egyet, majd közelebb jön. –Ennél szánalmasabb már úgy sem lehetek. – szabadjára engedem könnyeimet, s halkan szipogok.
-Nicole! – megölel, próbál megvigasztalni, de talán még Ő se tudna.
-Mondott valamit? Valami..valami..nem tudom. Akármit? – könnyeim közül próbálok ránézni. Nem akarja feszegetni a témát, de én titkon reménykedem, hogy valami pozitívat mondott.
-Csak említette, hogy zokogást hallott. Érzelem nélkül mondta, de az arca mindent elárult. – próbált visszaemlékezni. –Szomorú volt, csalódott, összetört és sajnálatot is érzett. – rám nézett reakciómat várva, de nem mutattam semmit. –Még mindig szeret ez a nyomorult! – suttogja, majd még utoljára megsimogatja kezem, s kimegy a szobából. Benntartott érzelmeim kiülnek arcomra, s csendben, magányosan sírok a szobámban az ágyam sarkában. 


Igen, ez ilyen rövid rész.
Sajnálom, de igyekszem a következőket hosszabbra írni! 
Még 3 fejezet lesz! 
Remélem nem veszem el kedveteket a kommenteléstől és egyéb fajta jelzésektől! 
Nóryxoxo

2014. október 10., péntek

56.Chapter-Mindenki megérdemli az esélyt..

"Aki rideg, annak nem tudnak fájdalmat okozni."

Hull a hó, s én csak fekszem a földön, és arcomra esnek puha hópelyhek. Olyan nyugodt, csendes és fehér minden. Mosolyogva nézek oldalra, ahol életvidám gödröcskés mosolyú ember fekszik mellettem. Nyugalom, függetlenség, szabadság.
-Bell nézd! – mutat egy boldogan kacagó két kisgyermekre, akik egymást dobálják hóval. Lágyan elmosolyodom, majd Rá nézek. Arca vidámságot sugároz. Szeme alatt nevetőráncok vannak sötét táskák helyett. Arca napbarnított, s feszes. Haja gondosan be van állítva, mintha maga a tökéletes férfi megtestesítője lenne. Persze ezzel nem mondok magamnak újat, hiszen nekem már az. Tökéletes férfi mióta ismerem. Boldogan kacarászik, s nincs jelen, a jelen problémája vagy éppen a jövőé. Külseje, mint amilyen első nap láttam. Felpattanok a hideg talajról, s karjaiba ugrok kellemesen megnyugtató illatú barátomnak. Kezét szorosan fonja derekam köré, mintha soha nem akarna elengedni. Minden fehér, s gyönyörű. Mintha a mennyben lennék és Ő egy csodálatos angyal, akit soha se kell elengednem. Mintha a „Te és Én” olyan természetes lenne, mint ahogy nappal után éjszaka jön, mint ahogy reggeli után ebédelünk, majd vacsorázunk. Mint ahogy Hétfő után Kedd jön, majd Szerda és így tovább. Talán ez egy új kezdet? De az új kezdethez, kellett egy vég, ami miatt keletkezik. Mi volt a mi „végünk”? Ölelése nyugalmat, biztonságot nyújt, csókja begyógyítja nem létező sebeimet, mik lelkemet nyomják. Mint egy betegségre egy orvosság, amit csak egy személy tudna beadni, és akkor mikor ő akarja. Talán segítségre van szükségem, amit csak ő tud megadni. S ha ez a segítség nincs meg, megsemmisülök. Mikor a fájdalom összehúzza gyomrodat, de ott van ő, aki nem enged ennek, s megnyugtat, akár csak jelenlétével, s lélegzetével.
Mellkasa emelkedik lassan fel, majd le. Számomra leggyönyörűbb mozdulat, hiszen ez bizonyít valamit. Szövetkabátján végig simítok, míg ő nem enged szorításán.
-Nézd, elmennek a gyerekek! Nem nézzük meg hova mennek? – hangja kellemesen cseng fülemben. Csak bólintok, s mosolygok. Azt hiszem, ezt nevezik felhőtlen és feltétlen boldogságnak.
Rideg volt, míg meg nem ismert. Nem akart senkit szeretni. Aki rideg, annak nem tudnak fájdalmat okozni. Nem akarta, hogy beleszeressen valakibe, majd az fájdalmat okozzon neki. Nem bír el még egy sorscsapást. Most itt vagyok Én. Mit érezhet velem? Fájdalom, szeretet, hiány, csalódás, törődés. Nálam ismeri meg milyen, ha szeretik, milyen, ha törődnek vele, milyen, ha hiányzik valaki, s milyen, ha csalódást okoz neki valaki. Milyen összetörni és kétségbe esni. Mind ugyanezeket én is megtapasztalom, ami nem a legkellemesebb.  Milyen, ha valakitől úgy kell elbúcsúznod, hogy nem tudod láthatod-e viszont.
Az egyik gyermek egy kislány, míg a másik egy kisfiú. Ahogy szaladnak, felverik a havat talpukkal. Kacarásznak, arcukról sugárzik a feltétlen boldogság. Kislány szoknyája lebeg, ahogy ugrándozik a hóban, míg szalad a fiú után. Megfogják egymás kezét, s megállnak. Hunyorítva nézem, hogy miért álltak meg. Körül sem nézve szaladnak át egy úttesten. Kislány erősen szorítja fiú kezét, s arcát fürkészi. Fiú arca még mindig boldog, míg a lány arcára kiül a kétségbeesés. Kezemet szorító alakra nézek, aki már feleannyira sem boldog, mint volt. Odakapom tekintetem az úttestre, de csak egy sikolyt hallok, s keserves zokogást. Becsukom szemem, s kezemet arcom elé kapom ezzel elengedve kezét, de így is látom, ahogy egy kocsi száguld át. Szemeim könnyel telnek meg, majd elveszem kezem, s oldalamra tekintek, ahol nem rég még ott állt. Nincs ott. Könnyeim folynak végig arcomon szüntelenül. Nem értem miért sírok. Színek átfolynak sötétebbre, feketére. Az úttesthez szaladok, egy test fekszik a földön, de nem a gyermek. Kezemet szám elé kapom, s nem kapok hirtelen levegőt.

-Ms Bell! MS BELL! – kezemet rángatják, de csak arra tudok figyelni, hogy keservesen zokogok. Kapkodva veszem a levegőt, sminkem is lefolyt. –Ms Bell, minden rendben? – tanárnő aggódó tekintete fürkészi könnytől nedves arcomat, amik még mindig szüntelenül folynak. –Elaludt. – folytatja tovább. Nem tudom milyen órán is vagyok, de egy órán ülök, s mindenki engem figyel. Mellettem Jess, aki szintén kétségbeesett, látom rajta, hogy megijesztettem. Még mindig nem kapok levegőt igazán, s keservesen zokogok. Táskámat felkapva szaladok ki a teremből egy mosdót keresve. Próbálom zokogásom hangját visszafojtani, hogy ne hallják meg annyian. Szabályosan betöröm a mosdó ajtaját, majd a mosdókagylóhoz szaladok. Kell valami támasz. Ha nem is lélekben, de tárgyilag.
-Jézusom, Nicole! – szalad hozzám Jess. Gondolom, kiengedték utánam. Mintha fulladoznék zokogásomtól, de nem marad abba. –Mi történt? – leveszi egyik görcsösen szorongató kezemet a kagylóról, majd megölel. Nem nyugszom meg, csak egy váll, amin kisírhatom magam. Tüdőm egyre nehezebben dolgozik, mintha kezdené feladni a harcot zokogásommal szemben. –Shhh, semmi baj. Már vége. – Vége. Ez az egy szó visszhangzott a fejemben.
-Vége. – suttogom, s próbálom zokogásommal felhagyni.
-Igen, vége. Minden rendben. – Minden rendben. Ismételtem el ismét, amit mondott.
-NEM! – zokogok fel ismét, hiszen semminek sincs vége, és semmi sincs rendben. –KURVÁRA NINCS VÉGE, SE RENDBEN! ÉRTED? KURVÁRA! – lerogyok a földre.
-Rendben. – ijedten, mintha egy idióta lennék, nézz rám.
-NE HAJTOGASD EZT! – ordítom zokogva.
-Azt hiszem, megkeresem Harry.t! – már indulna ki, de megállítom.
-Kérlek..kérlek ne. – hangom elhall neve hallatán.
-De..
-NINCS SEMMI DE! Kurvára semmi köze! Már vagy fél hónapja nem is láttam. – zokogok ismét fel, s komolyan kezdek félni, hogy levegőt se tudok majd venni.
-Bell, szükséged van ! – együtt érzően néz rám, amitől hányingerem lesz.
-Ne, csak ezt ne! Ne nézz úgy rám, mintha egy idióta lennék, és együtt érezned sem kell! KURVÁRA NEM KELL! – mintha a Göndört hallanám beszélni, ami megijeszt. Régebben ő is így beszélt.

-Nyugodj meg! Itt van valahol a közelben, talán meg tud nyugtatni! – nyomja le a kilincset, majd hirtelen fölényben vannak az ajtó másik oldalán, s az iskolából csomó ember jön be. Mindenki hitetlenkedve néz rám, szégyenérzetem csak elhatalmasodik rajtam. Ellökve az utamból mindenkit megyek ki a folyosóra, ahol még többen állnak. Köztük Ő is. NEM LEHET, HOGY MINDENKI FELFIGYELJEN EGY KIS ROHAMRA!
Arca kétségbeesett, -mint akire eddig rá néztem, mindnek az volt. Többnyire. – nyugtalan. Nem olyan, mint álmomban. Sokkal rosszabb. Szememet mardossák ismét a könnyek, pedig csak rá nézek. Miért van ez? Közelebb jön, de a kellő távolságot megtartja.
-Mi történt? – rekedtes hangját rég nem hallottam. Hiányzott. Szeme idegesen cikázott rajtam. Nem akartam újabb zűrzavart okozni neki. Én csak, nem tudom. Egy álom volt, ami nagyon megviselt. Talán a megviselt fogalom is kevés volt rá. Hirtelen felindulásból öleltem meg. Szükségem volt közelségére, teste melegségére. Kezét azonnal derekam köré ölelte. Gyorsan vert szíve, miattam. Tudtam, hogy szünetet tartunk, de ettől érzéseink nem változtak. Vagyis, reménykedtem.
 -Mondd, hogy nem hagysz el! – suttogom, s ismét zokogni kezdek, de már valamennyivel visszafogottabban. Megfeszül teste, de nem beszél. –Mondd! Kérlek.. – hangom kétségbeesett.
-Nem ígérhetek olyat, amit nem biztos, hogy be tudok tartani, Bell. – bizalmasan suttogja, míg én összetörök több darabra karjaiban.
-Kurvára nem akarom, hogy más legyen én. – hirtelen nem tudtam magam szebben kifejezni, de megértette.
-Bell.. – rekedten suttogja, majd egy csókot nyomva könnyáztatta arcomra, megy el.


*Egy csomag zsepi átnyújtása minden aranyat érő olvasómnak* 
Sziasztok! 
Nagyon sajnálom, aki sír/sírt rajta! Tudjátok, hogy szeretlek titeket, de semmi sem lehet mindig boldog. Ha értitek, mire gondolok. 
Remélem azért tetszett a rész és véleményeteket várom! ❤ 
Nóryxoxo

2014. október 9., csütörtök

55.Chapter-"Szeretlek!"

   

"Ettől még nem veszti értelmét az a rongy szó, amit csak számodra hajtogatok."

     Nap fényére ébredek, ami szörnyen zavarja szemem, így amilyen gyorsan tudom, le is csukom. Közelebb bújok alvó Göndörömhöz, s mélyen beszívom alkoholtól ázott, de mégis kellemes illatát. Résnyire kinyitom szemem, s napbarnított bőrével találkozik tekintetem. Lágy csókot nyomok a területre, majd felnézek arcára. Nyugodtan, szuszogva veszi a levegőt. Mellkasa, fel, s lejár, ami számomra hirtelen csodálatos érték az estiek után. Halkan felnyög, majd velem szembe fordul, s kezét csípőmre fekteti.
-Szörnyű a másnaposság. Nem igaz, Bébi? – hunyorogva néz rám, és reagálásképpen csak nyög egyet. Elfintorodik a becézésemre, pedig csak emlékeztetni akarom.
-Szörnyen hangzik ez a becenév a szádból. – gyönyörű, rekedtesen mély hangja csendül fel, amire kiráz a hideg.
-Csak nem annyira, mint a tiédből, hajnalban. – smaragdíriszeit rám emeli, majd közelebb von magához. Hiába aludt nyugodtan, szeme alatt táskák ülnek, arca sápadt és fehér.
-Részegen nem vagyok saját magam. – ad választ fel nem tett kérdésemre.
-Egyáltalán, miért? – próbálom felvenni a szemkontaktust, de mintha kerülné.
-Mit miért? – számomra teljesen észrevehető, hogy csak megjátssza, hogy nem érti.
-Miért jöttél haza részegen? Nem tudtam, hogy nálad a bulizás azt fedi, hogy tök részegen haza jövök pár óra múlva. Mikor én itt vártalak! – lehunyja szemét, s mintha ki akarná most zárni ezt a világot. Lassan ül fel és mászik ki mellőlem. –Most hova mész? – tudom, hogy kerülni akarja a veszekedéseket.
-Fájdalomcsillapítóért. – kimegy a szobából, s egy ajtó csapódást hallok. Fél óra múlva jön vissza. Haja vizes, csípőjén csak egy törölköző lóg. Arcára nézek, ami változatlanul sápadt és fehér, annyi változással, hogy szemei pirosak. Talán sírt? Biztos nem! Nem sírhatott! Alsóajkamat harapdálom idegességemben, míg őt figyelem. Nekem háttal veszi le törölközőjét és húz fel egy tiszta alsónadrágot, majd egy melegítőt, s egy pólót. Hajába túr, de nem szárítja meg.
-Harreh..? – már épp kérdezném, de szavamba vág.
-Ha felöltöztél, készítek reggelit. Biztos éhes vagy már. – s kimegy a szobából.
            Lassan megyek le a lépcsőn, nehogy felébresszek valakit trappolásommal. Rádió halk zenéje szól a konyhából. Oda sétálok, s Göndör alakja áll a tűzhely előtt. Alsóajkát beharapja koncentrálás közben, s haja előre esik, mert nem fogta össze.
-Finom az illata. – sétálok mögé, s átölelem csípőjénél.
-Reméljük hasonlóan finom lesz az íze is. – fordul meg kezeim között. Arcomat fürkészi, s mintha minden egyes részletét meg akarná örökíteni arcomnak. Hajamba túr, s eligazítja tincseimet, majd lehajol, hogy arcomra nyomjon egy lágy csókot. – Olyan puha a bőröd. – suttogja, majd csókjaival egyre lejjebb halad egészen ajkamig. Ott elidőzik egy picit, majd lassan érinti össze enyémmel. Furcsa volt gyengéd érintése, s kellemesen jól esett. Egy krákogás zavarta meg ezt a csodálatos pillanatot. Zavartan néztem az ajtó irányába, s szívtam be alsóajkam, amit még két másodperce az ő ajkai élveztek.
-Jó reggelt, Anya! – köszön a Göndör, majd egy utolsó puszit nyomva arcomra fordul a tűzhely felé. Anyukája csak elmosolyodik, majd tekintete elidőzik Harreh nyakán. Nem értem mit figyel ennyire, majd meglátom a szívás nyomot rajta. Arcom azonnal vált át pirosra, s fordulok el onnan.
-Látom szép éjszakátok volt! – megnyomja a Göndör nyakán a sebet, amire a Göndör hirtelen kapja oda kezét.  Hirtelen éreztem magam egy tizenhat éves tini bőrében, mintsem egy húszévesében. Mosolyogva néz rám a barátom, s tudja, hogy milyen kellemetlenül érzem is most magam.  
            Miután megreggeliztünk még egy darabig beszélgetett Harreh az anyukájával, ami mosolyt csalt az arcomra.
-Ma haza megyünk! – jelenti ki a Göndör, amire anyukája mosolya elhalványul.
-Remélem, majd még meglátogattok!
-Persze! – válaszolok rögtön, amire a Göndör rám néz és elmosolyodik.
            A hazafelé út igen csendes. Furcsán keveset beszél a Göndör, amit meg is említettem, de nem reagált semmit.
-Valami történt? – nézek rá, de csak az útra koncentrál. –Rendben, talán nem emlékszel, de megkérdezted tőlem hajnalban, amikor részeg voltál, hogy mit tennék, ha meghalnál. – hadarom el, s szíven ütnek most is a szavak. Csak elfintorodik, de még mindig nem néz rám. –Akkor nem tudtam a választ, de most már tudom! Utánad mennék. – erre rám kapja tekintetét, ami kissé ijedt.
-De hogy jönnél! Bell, ne beszélj hülyeségeket. – ott volt az él hangjában, ami picit megrémisztett. –Ez..ez nem is tudom, hogy jutott eszembe. Mondtam, hogy amikor részeg vagyok, nem én vagyok. – párperc hallgatás után azért megkérdezte: -Mondtam, vagy kérdeztem más különösen furcsát is? – furcsálltam ezt a kérdését. Nemlegesen megráztam fejem, amire egy nem észrevehetőt sóhajtott. Talán a megkönnyebbülés sóhaja lehetett. Egy piros lámpánál odahajolok hozzá, s állánál megfogva fordítom magam felé, hogy egy heves és gyors csókot nyomjak puha rózsaszín ajkára.
-Hülye! – motyogom ajkára, amin csak elmosolyodik.
-Én is szeretlek! – ajkamba harapva ülök vissza, s csatolom be magam. Megnyugtatta ez a csók őt is és engem is valamennyire. Nem lehetett már annyira érezni a feszültséget a kocsiban.
            Görnyedt járása ismét visszatért és valamiért az aggodalom lepte el érzelmeimet.
-Pihenned kellene! Nem festesz túl jól. – veszem ki kezéből bőröndöm.
-Remekül vagyok, Édes. – mintha közömbösen csak oda vetné, pedig csak nehéz neki életet vinni a hangjába. Hiába mondja, ha látom, hogy nem így van. Ismét annyi dolog van, ami fedés alatt van. Őrületbe kerget ez a sok titok és furcsa dolog.
-Sok a társaságom? – rásandítok, de nem ad különösebb figyelmet.
-Miért gondolod ezt?
-Mintha kezdenél kifordulni magadból. Tartsunk szünetet? – ijedten kapja a fejét rám, ami összeszorítja szívemet.
-Szünetet?
-Nem szakítunk, csak szünetet tartunk. Hátha a hiány újra jobban összehoz minket. Lehet, neked csak egy kis pihenés kellene. –némán bólint, majd ismét rám néz. Az ajtónk előtt megáll, majd magával szembe fordít.
-Akkor szünet? – szeme tele van fajdalommal, s arca szomorúsággal.
-Szünet. Persze, ha… - félbeszakít csókjával. Úgy csókol, mintha ez lenne az utolsó, mintha ki akarná élvezni minden pillanatát.

-Ettől még nem veszti értelmét számomra az a rongyszó, amit csak számodra hajtogatok.- ezután a fülembe súg egy „Szeretlek!”-et, majd vissza, se nézve megy a szobájába. 


MEGLEPETÉS RÉSZ! 
Bár most egy páran biztos le vannak törve és ezt sajnálom picit. 
Mivel múlt hét szombaton nem voltam itthon, így részt se tudtam hozni, de most itt a pótlás. Ettől függetlenül szombaton ismét jön , majd egy újabb rész.
Nóryxoxo