58.Chapter-Boldog?

"Boldog?"

Február elseje.

Ma van a születésnapja.

Bár lehet, csak én tudom, a barátaival nem oszt meg ilyen dolgokat.

Valahogy nehezebben keltem fel a mai nap. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Kapcsolatunkkor nem vettem neki semmit. Úgy voltam vele, majd amikor itt lesz az alkalom. Így legalább ez nem fájdítja az így is sebes szívemet. Már vagy egy hónapja, de így is minden este vele álmodok és sírva kelek fel. Szörnyű érzés. Kérdezném, hogy mikor fogom ezt kiheverni, de félő, hogy ezt nem lehet.

Milyen lehet neki?

Biztos haza utazik családjához, vagy elmegy lerészegedni. De biztos nem marad itt. Szerintem.

De ő az, az ember, akinél nem lehet tudni semmit.

Reggeli elkészülődésem után, - ami most igen csinos – elindultam az iskolába, hiszen ma is tanítási nap van. A most göndör hajamat csavargattam. Talán ideges vagyok? Talán még mindig reménykedem valamiben, ami már kezd beteges lenni.

Leülök a padra, és onnan szemlélem a tömeget, akik előttem sétálnak. Mintha több ezer robottal lennék körülvéve. Csak mennek előre a dolguk után. Természetesen van, aki egy beszélgetős csoporthoz csapódik. Ilyenkor érzem magam egy picit, kirekesztetnek talán. Nem ismerkedtem az elején igazán, mert úgy gondoltam „minek? Itt a Göndör, ki társaságom.”

Nagyon rosszul gondoltam.

Kellett volna valaki, akivel barátnők vagyunk, de alig ismerek itt akárkit is.

Miközben ezen gondolkoztam, a tömeget pásztáztam, mikor megláttam egy embert. Egy embert, kinek feje le van hajtva, arca sápadt fehér, szemei táskásak és besüppednek. Haja kuszán áll össze-vissza, nem ügyelt a precíz beállítására. Stílusa cseppet sem változott. Ugyan úgy csőnadrág, egy csizma, egy egyszínű póló és a vastag kabátja. Teste görnyedt, összeroskadt. Járása sem épp normális, mintha nehezére esne járni. Hajába túr, miközben felemeli lógató fejét. Sétál a tömegben, de mintha senki észre se venné. Legszívesebben elordítanám magam, hogy „HÉ, EMBEREK! MA VAN A SZÜLETÉSNAPJA!” Legalább egy percre figyelnének rá.

Én is oda mehetnék hozzá, hogy legalább én felköszöntsem, de nincs bennem annyi erő, hogy olyan közel legyek hozzá. Nincs bennem annyi erő, hogy újból bele tudjak nézni smaragd szemébe anélkül, hogy ne esnék össze. Nincs bennem annyi erő, hogy kibírjam ájulás nélkül jelenlétét. Így inkább csak távolról szemlélem görnyedt alakját.

Vagy százszor lejátszódott már bennem, hogy oda megyek felköszöntöm, majd megcsókolom ajándékképpen. Majd ő ijedten néz rám és elküld. Persze az eleje még jó, de a végére biztos, hogy összetörtem volna.

Irodalom órákra se jár már be, ami egy picit megnyugtató, de frusztrál az indok, amit nem tudok és a tanár úr sem. Bár, mikor megkérdeztem furcsán nézett rám.

            Utolsó órámról csörtetek ki a teremből, mikor meglátom Ashton.t.

Gondolom Ő sem tudja, hogy ma van a születésnapja.- első gondolatom.

Mikor ránézek, mosolyog, és önfeledten beszélget az épp ott álló emberekkel.

Lassan sétálok oda. Először észre se vesz, majd mikor beszélgetőpartnerei rám néznek, néz le rám ő is. Halványan elmosolyodik.

-Hello, Szép Hölgy! – ölelésébe von, ami most különösen jól esik.

-Szia! – próbálok egy hihető mosolyt csalni arcomra, ami egész jól sikerül. Ashton rá néz partnereire, akik azonnal el is mennek, ezzel kettesben hagyva minket.

-Hogy vagy? – tűnik el mosolya, s komolyan figyelni kezdi arcom. Sokáig gondolkozom a válaszon. „Köszi, megvagyok!” vagy „Minden rendben!*hamis mosoly*”. Sajnos egyik sem igaz, még mindig ugyan olyan kicseszettül érzem magam, mint aznap. Csak rá mosolygok, amiből neki leesik, hogy nem jól. Nem feszegeti tovább a kérdést, csak szorosan megölel. Lehunyom szemem, s könnyeimet próbálom visszafogni, de kibuggyannak. Vállába bújtatom el arcom, s halkan sírok. Ashton csak nyugtatóan simogatja a hátam, s bíztat, hogy hagyjam abba. Mély levegőt veszek, majd eltávolodok tőle, hogy megtöröljem szemem. Pulcsija könnyeimtől átázott, ahol arcom volt. Elmotyogtam egy „Ne haragudj!”-ot miközben próbáltam kezemmel eltüntetni.

-Semmi gond! – elmosolyodott, hogy ezt alátámassza. – Van még órád?

-Nem, nincs. – napok óta kedvem sincs visszamenni szobámba vagy annak környékére menni.

-Meghívlak egy italra. Gyere! – fogja meg kezem és kihúz az iskolából. Sokan megint érdekesen néznek rám. Szerintem ennél nagyobb ribancnak, már nem mondhatnak el. Régebben Göndör szavai nyugtattak meg ilyenkor, de már nincs itt, hogy nyugtasson, így tűrnöm kell. Sétálva megyünk egy Presszó fele, közben próbálja Ashton tartani a beszélgetést, aminek én inaktív tagja vagyok. Csak hallgatok, bólogatok, és néha válaszolok, vagy hozzáfűzök valamit.

Belépünk a Presszó ajtaján, ami ezt csilingelve jelzi. Van két boksz, ami üres, így mi elfoglaljuk az egyiket. Leülök vele szemben, és kezemet ölembe helyezem. Körbenézek, senki ismerős alak. Mélyet sóhajtok, majd Ashton.ra emelem tekintetem.

-Ma különösen csinos vagy! – dicsér meg, amit már fiú szájából nagyon régen nem hallottam.

-Köszönöm! – mosolyodok el, de ezt is csak kedvességből teszem, s mert egy picit jól is esik. Itt megint ellaposodik a beszélgetésünk, s kínosan tekint ki az ablakon. Nem vagyok jó társaság. –Ma van a születésnapja! – suttogom, de ő így is meghallja.

-Kinek? – összehúzza szemöldökét, s engem figyel.

-Harreh. – csak ennyit mondok, de megérti.

-Oh, nem is tudtam. – arca valami másba ferdül át. Talán elgondolkozik valamin?

-Rajtam, s a családján kívül nem hiszem, hogy mondta másnak, hogy mikor ünnepli. – válaszolok egy fel nem tett kérdésre.

-Egész nap egyedül kószált és nem akart társaságot magának. – gondolkozott hangosan. Alsóajkamba haraptam, ezzel visszafojtva valami indulatot. Úgy éreztem, meg kell mosnom arcomat, így nyugtatva valamennyivel magamat.

-Kimegyek a mosdóba! – állok fel. Csak bólint, majd kinéz ismét az ablakon. Fekete-fehér csempét figyeltem, ahogy lábaim alatt váltakoznak, míg a mosdóhoz nem érek. Lassan nyitok be, majd a mosdókagylóhoz megyek. A tükörbe nézek. Egész tűrhető a külsőm.- konstatáltam magamban. Hajamba túrtam, majd megnyitottam a csapot, hogy megmossam arcom. Picit felfrissülve éreztem magam. Vettem egy mély levegőt, majd kisétáltam a mosdóból. Ismét a csempét fürkésztem, - igen megtetszett – mikor valaki nekem jött. Először a csizmáját láttam meg, s szívem összetörni készült.

„Édes Istenem, add, hogy ne ő legyen az!”- fohászkodtam magamban, míg felvezettem tekintetem testén. Kapucnija a fején volt, ajkát harapta, s szemei engem fürkésztek. Rég nem voltunk egymáshoz ilyen közel. Mintha nem kaptam volna egyszerre levegőt. Illata megfujtott. Tekintete aggódóan cikázott rajtam. Arca valamennyire árnyékba volt, ami adott külsejének egy kis rejtelmet. Göndör haja csapzottan homlokánál, s fülénél kunkorodott.

-Sajnálom! – motyogja a lehető leghalkabban. Egy normál ember nem hallotta volna, sőt..

De én hallottam. Motyogott, így keveset mozgott ajka, de elképedve figyeltem. Elkapta tekintetét és zavartan arrébb lépett. Hajába túrt, majd beharapva alsó ajkát pillantott még rám, s indult el a férfimosdóba.

-Harreh! – szólok utána, amire szinte rögtön megáll. Felém tekint, s tekintete zavart és türelmetlen. Közelebb sétálok, de megtartva az egy lépés távolságot. Közelebb hajolok mellkasához, s szemébe nézek.

Most vagy soha.

Közelebb hajolnék, de így is kínosnak találom a pillanatot. Győz a félénkségem, így csak..

-Boldog Születésnapot! – szemébe nézve suttogom. Megremeg, de nem észrevehetően. Tekintete picit meglágyul, ahogy vonásai is. Ha merészebb lettem volna, megcsókolom vagy arcon csókolom. De egyszerűen nem ment. Ajkai elnyílnak, s abban reménykedem, megteszi Ő helyettem.

-Köszönöm! – suttogja vissza, majd egyik ujját végighúzza arccsontomon, s elmegy. Érintése után vágy testem többi része, de tudom: nem kaphatom meg. Ég az a terület, melyet megérintett. Azon is csodálkozom, hogy hozzám szólt vagy hogy le se vette rólam tekintetét. Érzem, hogy szemeim ismét könnybe lábadnak. Mély levegőt véve indulok vissza az asztalhoz. Ashton telefonjában kutat, így nem veszi észre állapotom. Leülök, s ölemben csuklómat kezdem kaparni.

-Azt hittem már ki se jössz! – emeli rám tekintetét, majd mikor már elmosolyodna meg áll mozdulatában. – Minden rendben? – Csak bólintok, s akaratlanul is a mosdó felé nézek. Valójában megszólalni sincs erőm. Pár perc múlva kijön, de nem néz fel, csak a csempét figyeli, mint én.

-Héj, Harry! – kiabál utána Ashton, s szememet erősen leszorítom. Megáll, majd felemelve fejét néz a bokszunk fele. Arcára enyhe meglepettség ül ki, mikor meglát engem is. Nem hiszem, hogy számított arra, hogy Ashton-nal vagyok itt. Ashton feláll, rám nézve, hogy mi a reakcióm, s oda sétál hozzá.

-Boldog Szülinapot, Haver! – öleli meg, de nem viszonozza azt, hanem rám néz. Zavartan nézek el, majd mikor már nem teszi, vissza rá.

Nem, nem lett volna elég egy filmbe illő találkozás. Nem. Ashton.nak ide kell hívnia, hogy még kellemetlenebb legyen. Majd valahogy meghálálom neki. Ashton mosolyog rá folyton, míg ő csak unottan néz néha rá. Lassan sétál vissza, Ashton kíséretében. Zavartan néz rám, s veszi le kapucniját. Haja picivel hosszabb és göndörebb. Arcszíne semmit se változott, csak még sápadtabb lett, mint volt. Idegesen harapdálom ajkamat, s kezemmel babrálok, mind ezt miközben őt figyelem. Zavartan nézek el, mikor már kínosnak érzem.

-Haver, hol ünnepled a huszadik életéved kezdetét? – mosolyát le sem lehet mosni arcáról. Irigy vagyok rá, hogy ilyen vidám. Göndör álla megfeszül, majd egy mély levegő vétel után megszólal.

-Sehol. – hangja libabőrt okoz. Ahogy mély, rekedt hangja körbeöleli testem, s pillanatnyi megnyugvást ad.

-Ugyan, kérlek. A nagy Harreh Styles nem ünnepli sehol, hogy már hivatalosan is nagykorú? – enyhe cinizmus ott van a hangjában. Egyre idegesebb lesz a mellette ülő, s ezt ő is észre veszi. –Este nem megyünk el egy buliba? – rám is tekint, de én meg akarok semmisülni. Csak hallgatni akarom beszélgetésüket, s azt is csak a hangja miatt.

-Meglátjuk. Most mennem kell. – dörmögi, s szinte már csodálattal figyelem, hogy egynél több szót motyog. Tekintetét nem feltűnően rám vezeti, de mintha félne. Valamiért, amióta itt van, nem pörög más az agyamban, csak hogy újra érezhessem, de olyan elérhetetlennek tűnik.

-Rendben! – üti meg hátát, amire összerezzen, s lehunyja szemét. Feláll, s fejére húzza kapucniját. Ajkába harap, s rám néz.

-Sziasztok! – kapja el tekintetét Ashton.ra, aki csak bólint, majd mikor vissza akarok nézni rá, már elment. Kinézek az ablakon, s távolodó alakját figyelem.

-Nicole, kifújhatod már a bent tartott levegődet. – mosolyodik el, amire én kiengedem a bent tartott levegőt. Amiről én nem is tudtam, hogy bent tartom.

-Ugye tudod, hogy én nem megyek sehova? – nézek rá, s arcán egy sunyi mosoly ül. –Ashton! Komolyan beszélek.

ÚJ HOSSZÚ RÉSZ, AMI AZ UTOLSÓ ELŐTTI. *szomorú szmájli*
Remélem tetszik nektek, ha igen: kérlek kommenteljetek. Sajnos nem biztos, hogy lesz rá már több alkalmatok majd. 
Nóryxoxo