60.Chapter-Vég? vagy Vég.

Befejező rész.

"Embernek öltözött angyal."

              Puha, érdes ajkak csókolják meg ajkaimat. Simogatóan, s óvóan csókolnak. Mintha meg akarnának védeni megannyi bajtól, de ez lehetetlen. Ez csak egy csók. Amivel kifejezi szeretetét, törődését, s megannyi érzelmét. Mikor eltávolodik, hirtelen lesz hideg és érzem magam egyedül, törékenynek. Minden sötét, nem érek el semmit, elérhetetlen. Szemhéjaim hirtelen nyitódnak ki, s sietve veszem a levegőt. Mellkasom, fel-le jár. Felülök az ágyban, de lecsúszik a takaró, így ismét hideg csapja meg testem. Visszahúzom meztelen bőrömre a puha anyagot, és ijedten nézek körül. Kezemmel az ágy másik felén kutakodok utána. Hol van? Kiszállok az ágyból, s pólóm után sétálok, ami a földön hever. Pár méterrel odébb a fehérneműmet is felveszem, majd ezeket magamra húzom. Talán csak az egyik helységben van. Lassan nyitom ki az ajtót, még nem kelt fel a nap, így nem igazán lehet látni. Visszacsukom az ajtót, mikor meghallok más hangot is. Nem vagyok egyedül. Magamra húzom nadrágomat, s csizmámat is. Kabátomat felkapva megyek ki és keresek ismerős személy után. Nem találom se Ashton.t, se Göndört. Torkomban ott a szorító érzés, ami sírás előtt szokott jelen lenni. Csak úgy itt hagyott? Sírásomat leerőltetem torkomon, s kisétálok a házból. Felhúzom kabátomat, s kezemet zsebébe süllyesztem. Lehajtom fejemet és próbálok haza sétálni. Sejthettem volna, hogy ez lesz. De ezt nem hagyom ennyiben. A kollégiumhoz futok, egészen szobánkig. Kopogás nélkül török be az ajtóján, de nem találom ott. Helyette Ashton ébredezik berontásom miatt. Hajamba túrok, s még egyszer az Ő oldalára nézek. Be van vetve, érintetlen.

-Hol van? – biztos találkoztam volna vele, ha ide jön. Ashton hunyorítva próbál felismerni, majd mikor már megismert vonja meg vállát.

-Azt hittem együtt voltatok. – jelenik meg arcán egy kaján vigyor, amire gyomromban nagyobb görcs keletkezik.

-Oh, fogd be! – rohanok ki, s becsapom magam után az ajtót. Nehezen kapok ismét levegőt. Amióta felkeltem bennem van ez a „rossz érzés”, ami nem múlik el. Az ajtó mellett, a falnak támaszkodok hátammal, s lecsúszok annak mentén. Én azt hittem, hogy minden rendeződik köztünk, s újra a régi lesz minden. De túl egyszerű lenne, mint ahogy azt már tegnap mondtam. Arra számítottam, hogy itt fogom találni, vagyis inkább magam mellett, úgy ahogy elaludtunk, egymás karjaiban. De e helyett, nincs se ott, se itt. Ajkamat harapdálom és töröm a fejem, hogy hol lehet. Kiszaladok a parkolóba, hogy megnézzem; kocsija itt áll-e. Meglátom ócska tragacsát, érintetlenül. Kétségbe esetten megfordulok, de nincs ott senki és semmi. A kocsihoz sétálok, s kinyitom ajtaját. Furcsállom, hogy nincs bezárva. Beülök a volán mögé és csak figyelem a kocsit. Az autóban az Ő jellegzetes illata ölel körbe mindent. Mélyet szippantok belőle. Kezemet a kormányra szorítom, s próbálom zavaros légzésemet helyrehozni. Visszapillantóba nézek, de semmi. Nem tudom, miért reménykedem. A remény hal meg utoljára, nem? Hátravetem fejem a támlának, s lehunyom szemem, hogy visszatartsam sírásom. Kiszállok a kocsiból, s becsapom ajtaját. Csomó érzelem kering bennem, s nem hagynak nyugodni. Feladva sétálok a szobám fele, mikor Ashton fut felém.

-Nicole! – kiabálja nevem, ezzel biztos felébresztve pár alvó embert. Megállok, s várom, hogy mit akar mondani. Futás közben kapja magára kabátját, s igazítja meg nadrágját. Zilálva áll meg előttem, s próbál levegőhöz jutni.

-Mi az? – flegmán vetem oda neki, hiszen megjegyzése még mindig bánt.

-K-kérlek, ne akadj ki! – próbálja lélegzetét még mindig szabályozni. Bólintok, bár tudom, hogy nem szabad ilyet ígérnem. –Most kaptam egy hívást. – tekint telefonjára, majd szemembe néz – Egy kórházból hívtak. – érzem, hogy mélyebben veszem a levegőt, s nem számíthatok jóra. – Harreh kórházban van. – nem kellett többet mondani, ott helyben össze tudtam volna esni. Arcomon lefolyik egy könnycsepp, s hajamba túrok.

-Mi? Miért? – kétségbeesetten fürkészem arcát, ami egyáltalán nem vidám, mint szokott lenni.

-Gyere! – fogja meg kezem, s a Göndör kocsijához vezet. Beültet az anyósülésre, majd ő is beül a volán mögé, ahol pár perce még én ültem, s beindítja a kocsit. Sírásomat nehezen bírom visszafogni, hiszen tudom, hogy zokogásként törne ki. Csak könnyeim folynak le arcomon, de ezt próbálom elrejteni. Feszülten ül mellettem Ashton, s erősen az útra koncentrál. Kabátom ujját gyűrögetem, s szívem ki akar törni helyéről. Nem tudom, mire számítsak.

Hirtelen fékez le kocsival, s picit előre esek.

-Bocsi! – néz rám, de csak megrázom fejem, s kirohanok a kocsiból. A főbejárat felé szaladok. Ashton próbál beérni, kevesebb sikerrel. Berontok az épületbe, így az összes tekintet rám szegeződik a teremből. A portás nő, érdekesen figyeli zaklatott, könnytől ázott arcom.

-Segíthetek? – a falon lévő órára pillantok, amin nincs több hajnali ötnél. Lélegzetem és hangom próbálom helyre tenni.

-Keresek valakit! – hangom nem változik. Kétségbeesett, s megtört.

-Tessék? – értetlenül néz rám. Ashton szalad mellém, s megsimogatja hátamat.

-Harreh Styles, itt tartózkodik a kórházban? – beszél helyettem. Ajkamat harapdálom, s feszülten figyelem a nő arcát. Az idő mintha még lassabban járna. Bepötyög valamit a gépbe, majd még egyszer, s felpillant ránk.

-Nem. Nincs Harreh Styles nevű betegünk. – kibújok Ashton keze alól, s befutok, ott hagyva őt a váróteremben. Kicsapom az ajtót, ami egy újabb betegosztályba vezet. Ez a sürgősségi osztály. Mindegyik szobában van egy ember, de vannak ajtók, amik be vannak csukva, így nem lehet belátni. Ahol nyitva van ajtó, benézek, s csak reménykedem, hogy az egyik szobában van egészségesen. Kétségbeesetten sóhajtok, mikor a folyosó végére érek és nem találtam őt. A folyosó végén találok egy női mosdót, ahova berontok. S becsapom magam után az ajtót, s a falnak háttal leereszkedek a padlóra. A wc-ből egy hosszú, szőke hajú lány, lehajtott fejjel lép ki. S ijedten kapja könnyes tekintetét rám. Megkaparom torkom, s felállok. Hajamba túrok, s a lányhoz sétálok. Arcvonásai kétségtelenül hasonlítanak az Övére, de félek, hogy beképzelem már magamnak.

-Minden rendben? – lépek mellé, de nem érintem meg, hiszen nem ismerem. Életemben nem tettem fel még ekkora idióta kérdést, mikor látom, hogy nincs. –Ne haragudj, idióta kérdés. – túrok hajamba, s megrázom fejem. Könnyes tekintetét rám emeli, s szólásra nyitja száját, de hamar meggondolja magát. – Mi történt? – arcát figyelem, ami reménytelenül összetört.

-A testvérem, beteg. – sírt. Sírása, mintha zokogássá váltana át. Megölelem, ám picit tartózkodva.

-Milyen betegsége van? – suttogva kérdezem, s próbálom nyugtatni, azzal hogy simogatom hátát, s kezét.

-Rákos. – rázkódik kezemben, s az én torkom is összeszorul, hiszen ez az a betegség, amit senkinek nem kívánok.

-Hogy hívják a testvéred? – felemeli arcát, s próbál könnyein keresztül rám nézni.

-Harreh, Harreh Styles. – neve hallatára megáll szívem, s nehezen, de újra elkezd dobogni. Leesnek kezeim testem mellé, s csak a lány arcát figyelem. Levegőt nehezen kapok, és mintha ismét egy rohamhoz közelednék. Ijedten néz rám a lány, biztos idiótának néz. –Minden rendben? – fogja meg kezem, s érzem, hogy nem sok kell, hogy összeesek. Nyelek egyet, leküzdve a hatalmas gombócot torkomon, hogy beszélni tudjak.

-T-t…te vagy Gemma? – szám megremeg, s hangom megcsuklik. Bólint, és én abban a pillanatban legszívesebben megsemmisülnék. –Hol van? HOL VAN? – kiabálok, pedig egyáltalán nem akarom megrémiszteni.

-Negyedik ajtó, balra. – suttogja, de frusztráltan néz rám. Nem érti, miért kérdezem. –De miért érdekel? – hangja bizonytalan, s hallatszik, hogy kérdését nem tartja helyén valónak. Nem sokat, de gondolkozok válaszomon.

-Barátnője vagyok vagy talán voltam. Ez..ez zavaros! – hadarom, majd látom arcán, hogy most kezd tisztulni neki a kép.

-Te vagy Nicole! – kiabálja utánam, de nem várom meg, hanem kiszaladok a mosdóból, s próbálom könnyeimet türtőztetni, hogy lássak valamit. Benyitok balról a negyedik szobába. Szívem kihagy egy ütemet, s ott abban a pillanatban összeesni lenne kedvem vagy megsemmisülni. Szemem megtelik könnyekkel, s alig látom alakját. NEM LEHET IGAZ! – ordítom belül. Az ágyon fekvő, falfehér test rám emeli tekintetét, s szemei könnybe lábadnak. Nem tudok mit tenni vagy mondani, csak ott állok az ajtóban, s figyelem fekvő alakját.

-NEM! – kiabálom el magam, s becsapom magam mögött az ajtót. – NEM! Nem, nem, nem, nem, nem! – halkul el hangom, míg az ágy mellé nem érek. –Csípj meg, mond hogy ez kibaszottul nem igaz! MOND A KURVA ÉLETBE! – zokogok fel, s lerogyok az ágya mellé. Lehunyja szemét, próbálja sírását elnyomni. –HARREH! A KURVA ÉLETBE! – állok fel, s belerúgok az épp közelembe eső első székbe. Nem bírok magammal, összeesek a földön, s arcomat kezembe temetem, s zokogni kezdek.

-Bell..-hangja elhall a nagyszobában. Felül, s ügyelve az infúziójára, sétál mellém.

-NE-ÉRJ-HOZZÁM! – kiabálok rá, mikor megérzem jelenlétét magam mellett. Arra számítottam, hogy nem ő fekszik a szobában, hogy ez csak egy vicc. Hallom szipogását, biztos nem erre számított.

-Mit hittél? – remegő lábaimra állok, s kezemet tördelem. – A KURVA ÉLETBE! MIT HITTÉL? – könnyes szemeibe nézek. Teste még jobban össze van esve, s még fehérebb, sápadtabb. –Azt hitted, hogy nem fogom megtudni? Azt hitted, hogy elmész, és annyiban marad? – szüntelenül folynak le könnyeim arcomon. –Miért nem mondtad el, hogy van egy betegséged? – fájdalmasan lehunyom szemem.

-É-én el akartam mondani, Bell. – suttogja megtörten. Közelebb lépek hozzá és hirtelen felindulásból megölelem. Minden érthető, a rosszullétek, a sápadt arc, összeroskadt test. A bizonytalan mondatai. Ő már tudta. Sokkal vékonyabb alakját szorosan ölelem magamhoz, s mellkasába temetem arcom, s csak sírok. Ő is kapkodja a levegőt, s szipog. Lepereg előttem az összes mondata, s megáll egynél, amit kapcsolatunk kezdeténél mondott. „Majd azt fogod kívánni, bárcsak ne ismertél volna meg...Sokkal boldogabb lettél volna.” 

-Ezért szakítottál? – suttogom, s arcára nézek. Hasonlóan megtört és összezuhant, mint az enyém. –Ezért támogattad a szünetet? Ezt helyén valónak láttad? – arca eltorzul, tudja hogy rosszul cselekedett.

-Bell, ki szeretne egy olyannal együtt lenni, akinek kitudja hány napja van vissza? Ki szeretne egy olyannal együtt lenni, mint én? – ott a megtörtség hangjában is.

-ÉN! – kiabálok ismét. – Te seggfej! Én szerettem volna, és még szeretnék is! – sírok, s próbálom lenyelni félelmemet. –Egy kibaszott kapcsolat alapja az, hogy nem hazudunk egymásnak. TE MÁR AZ ELEJÉN ELBASZTAD! – ütöm meg nem olyan erősen mellkasát.

-Tudom, Bell. Tudom. – suttogja, s lehajtja fejét.

-Mióta tudod? – hangom megakad, s arcát figyelem.

-Már..már régebb óta megállapították, de nem volt biztos. Az utolsó hónapokban..

-Az utolsó hónapokban lett biztos? – vágok szavába, amire ő bólint. –Kibaszottul ezért szakítottál velem! Tudod mekkora seggfej vagy? – sírás közben figyelem arcát, s nem megy rá hirtelen a haragudás, hiszen ilyenkor ki tudna? Ebben a helyzetben? – Hülye! – suttogom, s ajkaihoz hajolok, hogy puszit nyomjak rá. Mind a ketten sírunk, s kétségbeesetten kapaszkodunk egymásba.

-Ideges és zárkózott voltam, mert már akkor tudtam, hogy az vagyok, mikor jöttem ide tanulni. Később már tudták az ottani tanárok is. – itt tisztult a kép, mikor az Irodalom tanár szidta a cigaretta miatt – TE voltál az, aki fényt hozott az életembe, te voltál az, aki ezt az utolsó időszakot boldoggá tette. Te vagy, voltál és leszel a fény az életemben, Bell! – suttogja, s két kezével arcomat fogja. –Nagyon sokat jelentesz nekem! – arcán lefolyik őszinteségének pecsétje. –Mikor azt mondtam „Szeretlek!” azt komolyan is gondoltam! A lány, aki régen tetszett nekem, ezért nem akart barátnőm lenni. Tudta, hogy beteg vagyok. – törli meg szemét, s szemeimbe néz. –Hidd el, téged sem akartalak büntetni…! – megtört. Nem tudta folytatni, mert elkapta az a sírógörcs, amit nem tud megállítani. Nyakhajlatomba temeti arcát, s rázkódik kezeim között.

-Nem büntettél, Göndör! – suttogom, s vállára nyomok egy csókot. –Még mindig örülten szeretlek! – suttogom, s kezem közé fogom arcát, s megcsókolom. Ez a csók nagyon sokat jelent számomra és számára is. 

„Te voltál, vagy és leszel a fény az életemben, Bell!”

Az a hajnal óta eltelt két hét.

Két siralmas hét és csak rosszabbodott a helyzete.

Megismertem ez idő alatt Nővérét, aki hasonlóan egy csodás teremtmény. Mindennél jobban szereti az öccsét. Újra találkoztam szüleivel, akiknek fogalmuk sem volt erről a betegségről. Titokban tartotta. Anne folyton sír, míg Tom próbál neki vigaszt nyújtani, s erős férfinak mutatni magát. Gemma, sem tud mást tenni síráson kívül. Harreh szó szerint gyűlöli, hogy ezt kell látnia. Nem csodálom. Én csak egyedül sírok, mikor senki sem látja. Nem szeretném, hogy még miattam is aggódjon, bár szerintem mélyen tudja. Folyton lepörögnek előttem a percek, amiket együtt töltöttünk. Mikor még számomra és számára is minden csodálatos volt a maga módján. Ha lehetne a nap huszonnégy óráját, ott tölteném vele, hogy halljam gyönyörű rekedtesen mély hangját, hogy mélyzöld tekintetébe meredjek, hogy tökéletlenül tökéletes arcát figyelhessem, hogy beletúrjak göndör tincseibe, hogy megcsókolhassam ajkát, hogy érinthessem mindenpillanatban kezét, arcát.

Természetesen mikor ott vagyok, ő úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Mosolyog, s életvidámnak tűnik. Az orvosok teljesen az ellentétjét mondják.

-Mr.Styles állapota egyre csak rosszabb. Gyengül az immunrendszere, nehezebben dolgoznak szervei. Ez az a rák, amire még nem találtak környékünkön gyógymódot. Természetesen kutakodunk lehetőségek után. Nem adjuk fel! – együtt érzően tekintett Anne.re, s szorította meg vállát. Idegességem miatt, folyton rágtam a körmöm, harapdáltam ajkamon a bőrt, csuklómat kaparásztam. Kezdtem vele együtt összezuhanni.

-Én bemegyek hozzá. – jelentettem ki halkan, majd otthagyva őket az orvossal léptem az ajtaja elé. Az ablakon keresztül néztem gyenge alakját. Épp aludt a rengeteg gyógyszer miatt. Halkan nyitottam be a szobába, s csuktam be magam mögött az ajtót. Ágya melletti fotelhez sétálok, s beleülök. Csak a gép ritmikus csipogását lehet hallani, ami azt jelzi, hogy életben van. Sose hittem azt, hogy ez a hang ilyen nyugodtságot tud adni, az idegesítő tulajdonsága mellett. Nyugodt arcára nézek, amire néha kiül a fájdalom. A szervezete nem adja fel a harcot. Ez a rákbetegség nem hullasztja ki a hajat, semmi féle szőrt. Csak egyszerűen egyre gyengébbé tesz, majd szépen lassan megöl.

-Bell. – hangja egy keserves nyögés, amire rákapom tekintetem. Smaragd tekintete engem figyel, s egy lusta mosoly pihen ajkán. Felállok, hogy oda sétáljak mellé. Lehajolok alakja fölé, hogy egy gyengéd csókot nyomjak ajkára. Mivel ereje alig van, csak egy puszit tud adni, de számomra ez is nagyon sokat jelent. Elmosolyodok, s megsimogatom puha arcbőrét.

-Hogy érzed magad? – teszem fel a sablonosnak hangzó kérdést, s közben az ágya szélére ülök.

-Egész jól! – mosolyog, hogy elhiggyem azt, amit mond. –Gem? – néz ki a szoba ablakán, ahol még mindig ott áll Anne, Tom és Gemma az orvossal. –Oh..- elnéz csalódottan, mikor meglátja, hogy épp egy orvossal beszélgetnek.

-Nem kell aggódnod! – mosolygok rá, hogy megnyugtassam, de rám se néz.

*

-Vigyázz magadra! – szorítja meg kezem, mielőtt még közelebb hajolnék egy csókért. Ez a csók, most sokkal több. Ez a csók az, ami hasonlít egy búcsúcsókhoz. Belefekteti minden energiáját, s féken tartja fejem, hogy ne húzzam el. –Szeretlek! – suttogja, s lehunyja szemét, ezzel leplezve a csók utáni fájdalmát.

-Szeretlek, Göndör! – súgom neki én is, amire arca eltorzul, s nem értem indokát. Elmosolyodik, miután eltávolodtam. Mielőtt még elmegyek, végigmérem teste minden részletét. –Holnap jövök! - kulcsolom össze kezünket, s megszorítom. Csak kezünket figyeli, s alig észrevehetően bólint. –Jó éjt! – nyomok egy puszit arcára, amibe beleremeg, majd kimegyek, őt ott hagyva egyedül a szobában. Szívem minden egyes alkalomkor összeszorul, mikor ott kell hagynom. Még egy utolsó pillantást vetek rá az ablakból, ahogy az utcára néző ablakot figyeli, s próbálja érzelmeit türtőztetni.

Szobámba érve, mindig Jess vigasztalását kell tűrnöm. Néha ő is meglátogatja, amit a Göndör nagyon értékel.

A teendőim után befekszem ágyamba, s sírva elringatom magam. Van amikor még az alvás se megy.

Másnap kapkodva szedem össze cuccaimat, a látogatásra. Látogatási idő előtt ott szoktam lenni, hiszen semmit sem akarok elpazarolni az együtt tölthető időnkből. Az iskolát addig hanyagolom, amit meg is értenek a tanárok. Beülve Göndöröm kocsijába vezetek egészen a kórházig. Lekapcsolom a kocsiban a gyújtást, majd kiszállok, s sietve szedem lábaimat a recepcióra, ahol már szinte régi ismerősként köszönt a nő. Automatikusan megyek szobája felé, majd egy mélyet lélegezve lépek be. Lehunyom szemem, s dallamosan köszönök egy „Jó reggelt!”-el. Ám amikor kinyitom szemem, nem hiszek neki. Ijedten kapkodom tekintetem az üres szobán. Az ágynemű, ágyán gondosan össze van hajtva. A gép ki van kapcsolva. Kiszaladok a szobából a recepcióhoz.

-Hol van? – hangom ismét kétségbe esett és tele van félelemmel. A nő automatikusan az orvost tárcsázza, nem reagálva kérdésemre. Az orvos ott is terem, s nyugtatóan simogatja hátam, míg kezdek idegileg teljesen összeroppanni.

-Nyugodjon meg Miss! – elkísér a terem egyik sarkába, majd kinéz az ablakon. –Nézze, megkértek, hogy ne adjak ki semmi információt vele kapcsolatban. Erre személyesen a beteg kért meg. – szemeim megtelnek könnyel, s kapkodom a levegőt.

-D-de..

-Minden kapcsolatot megszakított magával. – arcomat figyeli az orvos. Szóval nincs már itt? – Nagyon sajnálom, s minden jót! – szorítja meg kezem, majd ott hagy. Kétségek között. Kiszaladok a kórházból, s kocsijába szállok. Nem látok semmit könnyeimtől. Hirtelen pörög le előttem minden, minden, amit együtt csináltunk, az eltöltött idők. Minden csókja, minden érintése, minden kedves szava. S a mondata, ami minden gátlásomat feloldotta: „Te voltál, vagy és leszel a fény az életemben!”  
Te voltál, vagy és leszel a Sötét Hercegem!

_______________________________________________________________

Veszek egy zsepigyárat szerintem. 

Minden pénzt megér.

Én, mint író, aki tudta, hogy mi lesz a történet vége is sírtam rajta. Nem tudom elképzelni, hogy akkor ti..

Remélem a rész hosszúságával meg vagytok elégedve.

 Személy szerint büszke vagyok magamra, hogy befejeztem egy blogot és hogy ilyen nagy sikere lett. 

SZÓVAL HIVATALOSAN IS ITT AZ UTOLSÓ RÉSZ.

(A második évad még kérdéses, de ha lesz is, nem mostanában!)

Véleményeteket sok szeretettel várom! 

Természetesen, majd reagálok is rájuk. 

TI VOLTATOK, VAGYTOK ÉS LESZTEK IS A VILÁG LEGJOBB OLVASÓI![történetem mottója(dőltbetűs *nevetős szmájli) ]

( MIVEL BEFEJEZTEM EZT A BLOGOT, KEZDEM A MÁSIKAT. 

A CÍME "Flair", aminek magyar megfelelője a "ösztönös hajlam" SZINTÉN EGY HARRY STYLES BLOG. 

NEM SZOKVÁNYOS TÖRTÉNETTEL! 

ITT A LINK, NÉZZETEK BE, ÉS REMÉLEM LESZ LEGALÁBB AKKORA SIKERE, MINT ENNEK A BLOGOMNAK) LINK: Flair[Harry Styles]