2.ÉVAD- 03.Chapter

Te döntésed!

"Egy halott voltam működő szívvel."

Aznap még éjjel bejött az orvosom, s közölte velem, hogy nem is olyan messze találtak a betegségemre egy gyógymódot. Döntés elé állított, hogy kipróbálom, vagy inkább hanyagolom, s választom a folytatását ennek. Vagy két órát azon töprengtem, míg az mellett nem döntöttem, hogy a gyógyítást választom. Megkértem a Doktor urat, hogy Bell.nek ne szóljon. Sőt, semmi féle említést ne tegyen rólam vagy állapotomról azon kívül, hogy már nem akarom vele tartani a kapcsolatot.  

S hogy miért döntöttem így? Hogy ne kínozzam, hogy ne éljen benne a remény, hogy keressen mást. Egy jobbat. Folytassa életét normális kerékvágásban, nélkülem. Nekem is rosszul esett, akkor neki hogy eshetett. Ő még akkor úgy tudta, hogy mint mindig, reggel ott fogom várni a teremben. El sem merem képzelni, hogy milyen rohama volt, miután megtudta, hogy már nem vagyok ott. S bizonytalanságban kell élnie. De így láttam helyesnek. Elég volt az én életemet, s a családomét megkeseríteni.  

Az a „nem is olyan messze” lévő hely, Amerika volt. Speciális kórházba szállítottak, s csomó műtétet végeztek rajtam. Csak két évbe tellett, míg teljesen, sikeresen kigyógyítottak rákomból, de akármikor visszatérhet. Annak a két évnek minden egyes napja kín és szenvedés volt. A kemoterápiák, s közben a műtétek. A lelkiállapotomról nem is beszélve. Egy halott voltam, működő szívvel. Mintha némaságot fogadtam volna, nem beszéltem senkivel, csak a gondolataim voltak, s az emlékeim. Két kórházba zárt év, s ebben a két évben semmi Napot nem látott bőröm. Testem gyenge, s fáradt volt. Szívem és lelkem üres, s elhagyott. Mintha csak lélegeznék, de nem élnék. Ha azt mondom megviselt a tudat, hogy nem láthatom többé, nem érezhetem, hallhatom, akkor az nagyon gyenge kifejezés. Próbáltam felejteni vagy csak simán túl lépni, de egyszerűen a lehetetlennel néztem szembe.  

        Csodálatos napnak hittem azt, amikor hivatalosan is átnyújtották papírjaimat, s haza engedtek. De ekkor még nem tudtam, hogy ez után jön maga a pokol.  

        Itt állok a kórház előtt, bőröndjeimmel a kezemben, s azon gondolkozom, hogy hova is menjek. Hogy szóljak-e anyáéknak, hogy kiengedtek,- bár pár óra múlva úgy is rá jönnének- vagy menjek egyedül valahova, hogy senki ne találjon meg. De mivel nem csaphatok bele csak úgy a nagy világba, így nem tehetek mást.. Kiveszem telefonom zsebemből, s tárcsázom Gem számát. Elengedem bőröndjeimet, míg egyik kezemmel a telefonom fogom fülemhez, addig másik kezemmel hosszú, viszonylag vállig érő, barna, göndör hajamba túrok, hogy valamennyire megigazítsam. Szemem még érzékeny a Napra, így rajtam van egy napszemüveg. Mivel tavasz eleje volt, így a vastag kabátom el kellett, ami már vagy két éve nem volt rajtam. Bakancsommal a betont piszkálom, s várom, hogy a vonal másik végéről válasz vagy reagálás érkezzen.  

-Harry? – szólal meg Nővérem kellemesen vékony hangja.  

-Szia Gem, haza engedtek, szóval.. 

-ÚRISTEN! – szakít félbe öröme miatt. Valahogy én fele ennyire se vagyok boldog, sőt nem érzek semmit. Talán egy pici szabadság érzetet.  

-Szóval, haza engedtek és el kéne jönnöd értem. Meghálálnám! – Végigfuttatom szemem az előttem lévő tömegen, akik sietnek dolgukra. Furcsa és bizarr hirtelen ennyi embert látni két év után.  

-Persze, már indulok is! – csapja le a telefont mondata után. Krákogok, hogy elmúljon torkomban ez a kellemetlen érzés, amit a dohány hiánya okoz. Telefonomban kutatok tudatlanul, s ujjam a névjegyzékre téved. Nem cseréltem telefont, sem kártyát, így egyszerű rá bukkanni az első névre, ami a névsor szerint legelöl van. S szívemben örökké él, még mindig. Mikor megszakítottam vele a kapcsolatot megszüntettem fél évre telefonomat, hogy ne tudjon hívni, se üzenni. Azóta nem is próbálta, mintha feladta volna, feladott volna. Még sanyarúbban teszem zsebembe telefonom. Bár ne gondolkoznék, vagy törődnék más dolgokkal, de egyszerűen nem megy. Beszívom alsóajkam, s körül nézek, hátha már megérkezett a Nővérem. Igen, picit érdekes lenne, ha Amerikába jönne értem Holmes Chapel.ből, de nem. Már csak ellenőrzésen voltam Londonban. Amerikából átszállítottak Londonba, ahol még voltam két hónapig, majd most utamra engedtek, azzal a tudattal, hogy egészséges vagyok.  

Hangos dudaszóval jelezte Nővérem, hogy megérkezett. Egy szinte új Range Rover.rel jelent meg, ami természetesen az Ő kocsija. Az én kocsim nála van, próbálta visszaadni, de a családból se beszélt vele senki, se tartotta vele a kapcsolatot. S hogy miért? Mert velük is megegyeztem. Tudom, hogy neki rosszul esik vagy talán esett, de miatta tettem. Így az én szeretett tragacsom már nem nálam van.  

Nővérem arca kipirult, s a boldogsága szinte fertőző. Ahogy látom csodálatos, s szinte rémisztően hasonló mosolyát, nekem is mosolyra húzódik szám. Kipattan a járműből, hogy megszeretgessen, s segítsen bepakolni.  

-Annyira hiányoztál, Öcskös! – minden életet kiszorít belőlem ölelésével, s vagy ezer puszival elhalmozza arcom.  

-Nekem is hiányoztál! Bár szinte minden másnap láttalak. – mosolyom valami oknál fogva nem tűnik el, de érzem, hogy ez egyáltalán nem boldog mosoly. Segít bepakolni a kocsiba a cuccom, majd beszállunk, s haza indulunk.  

-Olyan jó színben vagy! Már csak egy kis borotválkozás kéne. – húzza végig kezét, picit borostás arcomon. Megforgatom szemem, s kinézek az ablakon. Sok ismerős ház mellett haladunk el, de garantáltan eltévednék ettől függetlenül. –Anya nagyon izgatott lett, mikor mondtam neki, hogy haza jössz! – szemei boldogságtól úsznak, s mosolyát semmivel sem lehetne levakarni. Komolyan örül, hogy meggyógyultam, s itt vagyok.  

-Remélem nem rendez semmi hűhót, mivel én most csak egy kiadós alvásra vágyom és egy kis egyedül létre. – felemeli mutatóujját, hogy mondandómba vágjon, de én gyorsabb vagyok – Mert a kórházban egyáltalán nem voltam egyedül. Mindig valaki ott volt mellettem. Egy idő után idegesítő. – arcára nézek, s látom, hogy én győztem. Diadalittasan villantom meg Styles-féle mosolyunkat, majd nézek ismét ki az ablakon. Új szokásommá vált, hogy alsó ajkamat beszívom, pedig nem vagyok olyankor se ideges, se zavarban. Csak olyan megnyugtató.  

-Amúgy, arra gondoltam, hogy elmehetnék együtt egy rendezvényre. – nem néz rám, csak az utat figyeli.  

-Mégis milyen rendezvény lenne? – picit gúnyosan kérdem.  

-Csak az egyik ismerősöm kiállítást tart. Modell lányok vállnak szobrokká pár órára. Gondoltam, talán élveznéd. – elhúzom számat, s az ablak felé nézek.  

-Rendben. De ha nem lesz jó, elmegyek onnan! – mutatóujjamat figyelmeztetve emelem felé, amire ő csak mosolyogva bólint. 

Lelassít a jármű, majd Gem leállítja, s kiveszi a kulcsot. Kiszállok a kocsiból, majd, mint a filmekben egy mély levegőt veszek, ezzel beszívva a Holmes Chapel.i levegőt.  

-Furcsa mód egy picit hiányzott ez! – halványan elmosolyodom, míg őt nézem, ahogy kipakolja kocsijából a táskáimat. Megfogva őket, húzza hozzám, majd kezembe adja. Beérve Anya ront nekem, s hasonlóan kiszorítja a levegőt belőlem, mint Gemma.  

-Itt a MI HŐSÜNK! – jön hozzám Tom, majd ő is megölel. Őszintén, talán egy picit hiányoztak. De legjobban Gemma hiányzott, hiába jött látogatni két-háromnaponta. Folyton csak állapotom felől érdeklődött, aggodalmaskodott. Semmi másról nem beszéltünk. Többször neki estem volna megbeszélni vele, hogy mi történt köztem és Bell között, de gondolatban is megakadtam az ő nevénél. Ő nem kérdezett felőle, de tudta, hogy valami nincs rendben.  

-Anya, én megyek és lefekszem. – mutatok az emelet fele, a szobámra. 

-Nem vagy éhes? Vagy szomjas? – aggódóan fürkész, de csak nemlegesen megrázom fejem, majd Gemma segítségével felmegyek a szobámba. Beérve leveszem kabátomat és csizmámat. Hajamba túrok, s bal fülemnél eltűröm, hogy ne zavarjon. Leülök az ágyamra, hogy kipakoljak a bőröndjeimből. Gemma leül és segít nekem. Egy ideig nem szól semmit, csak némán pakol, majd megáll és rám néz.  

-Tudod, már régebb óta érdekel, hogy miért kellett a kapcsolatot megszakítani vele. – tekintetét leviszi a ruháimra. Mélyet sóhajtok, tudhattam volna, hogy majd felhozza ezt a témát.  

-Mert ez így neki jobb. – válaszolok tömören, s reménykedem, hogy ennyi elég lesz válasznak. De sajnos ő Styles, így nem telik be ennyivel.  

-Nem hiszem. Fordított esetben, neked jobb lett volna? – ölébe ejti kezét, s rám néz. Arca csalódott, s picit szomorú. Szemöldökét összehúzza, s úgy vár válaszomra. Csak nemlegesen megrázom a fejemet, s elnézek róla. –Harry, el tudod te képzelni, hogy kiborulhatott? – csak bólintok válaszképpen. Ezt már akkor tudtam, amikor így döntöttem. –Igazán szeretett, s te csak úgy megszakítottál vele MINDEN kapcsolatot. Nem tudom, ha én lennék az Ő helyében megőrültem volna. Egy ember, akit halálosan szeretek és most rákos lesz, majd egyszer arra kell bemennem a kórházba, hogy már nincs ott, s közlik velem, hogy minden kapcsolatot meg akarsz velem szakítani és nem kaphatok több információt. Szóval tudatlanul éljem tovább az életem. Nem tudhatom, hogy meghalsz vagy meggyógyulsz, vagy csak elhagysz. – ömleszti rám. 

-Szerinted én ezt nem tudtam? Hogy úgy döntöttem, hogy vagy ezerszer végig gondoltam, mi a helyes és mi nem? Szerinted mit csinált volna, ha kiderül, hogy nem is vagyok gyógyítható? Vagy egyik nap, mikor bejön én már meghaltam? Vagy szerinted milyen lett volna neki minden reggel azzal a tudattal kelni és azzal a tudattal feküdni, hogy ott hagyott és bármelyik percben elveszíthet? Így is meghalt a legjobb barátnője. Nagyon fiatal volt. Majd meghalt az Édesapja, s utána én haltam volna meg? Azon se csodálkoztam volna, hogy ő is meg akar halni ezek után. Nem bír ki az ember ennyi ismerősének a halálát.  –szinte kiabáltam a szavakat. Bántott, hogy azt hiszi meggondolatlanul döntöttem úgy, hogy inkább összetöröm egyszer a szívét és elfelejthet, minthogy ott legyen és vagy több hónapot, évet szenvedjen a halálom miatt. Hogy nézze, ahogy egyre gyengébb leszek, s egyre rondább, elviselhetetlenebb. Nem akartam neki terhet okozni.  

-Harreh, mi is ugyan ezt éltük át! – szinte felháborodva mereng rám.  

-Csak neki volt „választása”. – farkasszemet nézünk, majd lesüti szemét. Igazam van. Ismét némán hajtogatja a ruháimat, s haja függönyként funkcionálva eltakarja arcát.  

-Nem is érdekel, hogy most hogy van? – ismét rám néz. Belsőm szinte kiabálja, hogy Dehogynem! de nem szólok semmit. –Vagy hogy mi történt vele? Hogy túl lépett-e rajtad? Hogy talált-e mást?  

-Dehogynem, Gemma! – ordítok rá, mivel megemésztenek ezek a kérdések. –Dehogynem.. – hal el hangom, s inkább kinézek az ablakon. –De nem kereshetem fel, s forgathatom fel az életét jelenlétemmel! Nem mehetek oda, hogy „Hé, emlékszel? Én vagyok az a rákos nyomorék, aki összetörte a szívedet két évvel ezelőtt.” –hangom megremeg a tudatra, hogy komolyan így van.  

-Ez a Te döntésed. Vagy visszaszerzed szerelmed, vagy keresel újat. Ha találsz.. –áll fel, még egy jó éjt-puszi után kimegy a szobámból. Megzuhanyozok, majd felkapva a pizsamámat fekszem az ágyamba. Hajam enyhén nedves, ami egy picit zavar, de inkább gondolataim lepik el agyam, amik nem a hajam nedvességéről szólnak.  

Inkább, hogy vajon mit gondol most rólam Ő. Hogy vajon szeret-e még. Érdeklődik-e utánam. Hogy van, egészséges-e. Boldogan él-e. Van, aki boldogítsa, vagy egyedül van. Vajon benne van e még a remény, hogy megkeresem. Ezer, meg ezer kérdés, amire csak akkor kapnék választ, ha megkeresném őt.  

Majd rá három órára jutottam arra a döntésre, hogy hagyom. Nem érdemlem meg, s nem akarok neki újabb szenvedést okozni. Így lesz a legjobb számára.

____________________________________________________
Sziasztok!
Szóval itt is lenne a rész, amiből kb. majdnem mindent megtudtatok. Na jó, csak nagyon keveset, de ez is valami szerintem, így értitek a történet folytatását. 
A következő részt HOLNAP(Szombat) hozom.
Remélem tetszett neketek, kommenteljetek, pipáljatok és aki új iratkozzon fel!
Noraxoxo