2.ÉVAD-09.Chapter

Nem tudhattad.

-Anya! - kiabálja el magát. Szinte azonnal pattanok ki az ágyából, s emelem fel kezem. Mintha ez segítene.. - ANYA! Ki vagy te? - néz rám, s hátrál egyet.  

-Harreh, Harreh Styles! Már találkoztunk. - megyek közelebb, s próbálom megnyugtatni.  

-Mi történt, Kincsem? - szalad fel Anastasia.  

-Mit keres a szobámban? Vagy inkább mit keres az ÁGYAMBAN? - megy oda Édesanyjához, aki szúrós tekintettel néz rám.  

-Miért nem a vendégszobában aludtál? - jön közelebb, hogy inkább csak én halljam.  

-Sajnálom, csak.. - Anastasia háta mögé tekintek, ahol Bell figyel minket ijedt tekintettel.  

-Megoldjuk! - simítja meg kezem. -Édesem meg kéne beszélnünk nagyon sok mindent. Talán ezért van itt Harreh. - megy vissza hozzá, míg Bell-el tekintetünk összekulcsolódik. Rég találkoztam így tekintetével, de szerelem helyett mára már csak ijedtség és félelem van benne.  

-Szeretném tudni, hogy MIT. KERES. A. SZOBÁMBAN! - mutat rám, s az ijedtségét az idegesség váltja fel.  

-Kincsem, gyere beszéljük meg! - húzza ki a szobájából, le a földszintre. Én még ott maradok egy picit, s hallom erőteljes suttogását, ahogy mennek lefele.  

-Egy idegent beengedtél a lakásunkba, főleg a szobámba? Anya, normális vagy?  

-Kincsem, ő nem idegen! - anyja szinte mindjárt sír, de Bell csak suttogva szidja.  

-Bent aludt az ágyamban! Legalább, ha elmész dolgozni küldenéd el. - majd elhalkul a beszélgetés, ahogy meghallják, hogy becsukom magam után az ajtót. Letörlöm könnyeimet, majd mutatva az erős férfit sétálok le a lépcsőn. Hosszú hajamba túrok, hogy valamennyire elrendezzem, s hogy eltereljem picit gondolatomat. Anastasia leülteti Bell-t a kanapéra, s kimegy a konyhába, hogy egy teát készítsen neki. Közben le ülök vele szembe, s tekintetem akaratom ellenére se engedi el őt.  

-Már találkoztunk valahol, nem? - mereng rám, s tekintete engem kutat. Felismert? Tudja ki vagyok?  

-Emlékszel? - tátom el a számat, s előrébb ülök.  

-Te vagy, akibe belebotlottam London utcáin. - csalódottan hajtom le fejem, s visszaülök.  

-Igen. - suttogom, s próbálom csalódottságom elrejteni.  

-Csalódott vagy?- hunyorít ismét rám. Felnézek rá, s tekintete megenyhül.  

-Itt a teád, Kincsem! - zavar meg minket Anastasia.  

-Oh, köszönöm! - veszi ki kezéből, így kérdése már homályba is merül.  

-Szóval, hogy elkezdjük előröl. Lehet ez így hirtelen nagyon sok információ lesz, de tudom, hogy te egy nagyon erős lány vagy.  - tekintetem arcát figyeli, ahogy megjelennek rajta az aggodalom ráncai, s egy kicsit rám sandít, érdeklődve, hogy én tudom-e mit akar mondani - Ő - mutat rám - Harreh Styles. Két évvel ezelőtt a barátod volt. Sőt, a "barát" kifejezés itt már nem is elég. Leírhatatlan volt a kapcsolatotok. - el kell néznem róla, mert érzem, hogy szememet szúrják könnyeim. Ennyit az "erős férfi" szerepemről. - Az egyetemen ismerted meg, ahova most is jársz. - Bell beharapja alsó ajkát, s rám tekint, de pár pillanat múlva ismét Édesanyját figyeli. - Volt közös órátok, egymással szemben volt a szobátok és a baráti körötök is egyezett. Nem volt nehéz nem el kerülni egymást. Azt hiszem innentől kellene hallgatnod Harreh-t. - Tekintetét lányáról rám vezeti, így én azonnal megtörlöm arcom, s hajamba túrok. Az emlékek felhozatala megvisel, nem fér hozzá kétség. Megköszörülve torkom nézek fel, s Bell tekintete most már engem figyel. Arca kifejezéstelen, s várja, hogy megszólaljak.  

-Egy idősek vagyunk, voltak közös óráink. Igazából én semmit nem akartam tőled, sőt.. - miközben beszélek nem nézek rá, így is frusztráló, hogy figyel. -Egyszerűen a sors hozott össze minket. Te olyat hoztál ki belőlem, amit más még soha. Te voltál számomra az az ember, akit Isten küldött, hogy boldog legyek, hogy átvészeljem azt az időszakot. Több oka is volt, hogy miért NEM akartam tőled semmit, köztük volt a rákom. - Bell kezét szája elé emeli, s tekintete hirtelen aggodalommal kúszik tele. -De te úgy győztél meg arról, hogy nem akadály semmi, hogy nem tudtál rákomról. Hittem neked, hogy minden rendbe jön. - Mosolyodok el fanyarul, s tekintetem homályosul. Torkomban ott a csomó, s nem tudok megszólalni. Anastasia-ra nézek, s eltátogok egy "Nem megy!"-et. Ő csak bíztatóan bólogat, így erőt véve magamon nyelek le mindent, s folytatom. Ennyit mind a ketten megérdemelnek. -Együtt voltunk, ha valamelyikünkkel baj történt vagy hülyeséget tettünk. Vigasztaltuk, szerettük, bíztattuk, hülyítettük, boldogítottuk egymást, s elhittük, hogy nincs lehetetlen. - rá pillantok, s arca még mindig kifejezéstelen. Mintha csak hallgatná egy idegen történetét. - Ott voltam melletted, mikor Édesapád meghalt, s te ott voltál mellettem, mikor egy számodra idegen lány megkeresett, hogy teherbe ejtettem, mikor Katherine-nel találkoztam, mikor biztosra tudtam, hogy rákom van, mikor legrosszabb időszakomban voltam. Míg nem találkoztunk egy zár voltam, aki nem találta az őt kiszabadító kulcsot, majd jöttél te, s kiengedtél a kalitkából. Te vagy a kulcs az életemhez, Bell! - arcomon folynak már le könnyeim, s nem bírok megszólalni.  

-Harreh, mielőtt rosszabbodott volna az állapota szakított veled, amit te nem viseltél jól, sőt rohamaid voltak. De Harreh nem akarta, hogy át kelljen ezt élned. Te nem adtad fel, s szülinapjakor újra próbáltad vele, de szülinapja estéjén még rosszabb lett helyzete, így téged otthagyva ment kórházba. Ekkor te még nem tudtad, hogy mi a baja, csak annyit tudtál, hogy kerül téged. Mikor elmentél a kórházba, s megtaláltad őt, azt az érzést nem lehet le írni. Azt akkor, csak te, ott érezted. -halkan sírok, s lehajtom fejem. Életemben nem viselt meg ennyire valami. -Majd egyszer Harreh megszakított veled minden kapcsolatot. Te ismét kiborultál, kocsijába ültél, mivel azt te használtad, s a sebváltó miatt balesetet szenvedtél. Elvesztetted az eszméleted, így nem emlékszel ezekre az évekre. - halkul el, s várja lánya reakcióját. Én is rá nézek, de arca kifejezéstelen. Reménykedem, hogy mégis emlékszik valamire és nincs elveszve semmi. Feláll, s elindul felém, majd leül közvetlen közel. Kezét enyémre simítja, s közelről néz szemeimbe. 

-Sajnálom! Bárcsak emlékeznék valamire! - fordul el, s szívem elkezd fájni. Pár perc csend után ismét megszólal. -De a rákodat meggyógyították, ugye? - reménykedve néz rám, amire én csak bólintok. - Legalább van valami jó is ebben a történetben! - mosolyodik el, s kezét figyeli.  

* 

Anastasia visszament dolgozni, mivel csak reggelizni jöhetett haza. Mi ketten maradtunk itthon, s életemben nem éreztem még embert ilyen közel, s mégis távol magamtól.  

-Sajnálom, hogy így neked rontottam! - néz rám bocsánatkérően, míg kinyitja szobája ajtaját.  

-Semmi gond, megértem. - motyogom. Amire Ő egy fájdalmasat sóhajt.  

-Ezt a pulcsit én kidobtam! - merevedik le, mikor a székére néz, majd oda sétál, s visszadobja a kukába.  

-Az enyém volt. - mosolyodok el fanyarul, amire ismét rám kapja tekintetét.  

-S-sajnálom! - szalad oda, s kiveszi. -É-én csak nem tudtam hogy, hogy került ide! - próbál mentegetőzni.  

-Nem, rendben! Nem tudhattad! - mosolygok rá halványan.  

-NE BESZÉLJ MÁR ÍGY! - sírja el magát, amire én összerezzenek. Közelebb lépek, szinte reflexként, s megölelem. -SAJNÁLOM, ÉRTED? NEM TEHETEK RÓLA! - üti meg mellkasom. -KIBASZOTTUL SAJNÁLOM, DE EGYSZERŰEN NEM MEGY. KÖZBEN TÉGED DARABOKRA TÖRLEK, S EZ A TUDAT NEM HAGY NYUGODNI. - ütögeti mellkasom, majd mikorra már elfáradt dől neki. Ismerős a helyzet, csak akkor a rákom miatt volt.  

-Komolyan semmi gond! - simítom meg hátát, s most először érinthetem meg azóta.

-Ha emlékeznék, akkor is ölelkeznénk itt a szobámban? - kérdezi suttogva, s hangja még sírástól remeg.  

-Nem. - motyogom, s hajába fúrom orrom, hogy illatát magamba szívjam. Még mindig ugyan azt az érzést kelti, mint régen. Pillangók jelen vannak a gyomromban, s picit remeg kezem és ajkam, ahogy hozzáérhetek vagy csak érezhetem őt.  

-Miért? 

-Mert valószínű, találkozásunkkor felpofoztál, megcsókoltál, majd ott hagytál volna, s csak rá pár hétre kerestél volna ismét fel. Hacsak én nem kerestelek volna fel előbb. - mosolyodok el a gondolaton, hogy valószínű tényleg így történt volna. Halkan felkuncog Bell, s közelebb férkőzik hozzám.   

-Nem próbáljuk meg? - emeli fel fejét, s rám néz.  

-Micsodát? - húzom össze szemöldököm, míg tekintetem felfalja tökéletes arcát. 

___________________________________________

Sziasztok!
MEGLEPETÉS!
Remélem tetszett nektek ez a rész és véleményeteket ne sajnáljátok le írni!
Nagyon várom véleményeteket.
Noraxoxo