1. Chapter-London.

New York. Augusztus 31. Vasárnap. 21:35 Ülök a nappaliban, egyedül a sötétben. Kifele nézek az ablakon, esik az eső. Igen, innen tudhatjuk meg, hogy az idei nyár utolsó napját töltjük. A távolban elhelyezkedő épületek homályosak az ablakból és sűrűn folynak le vízcseppek rajta. Holnap Szeptember elseje, Hétfő. Nem tudom, azt a napot milyen szóval illetni. Talán legizgalmasabb? Vagy Legstresszesebb? Nagyon izgulok, hogy milyen lesz. Lesz-e barátom, ki lesz a szobatársam, vajon kijövök-e vele, kedvesek-e a tanárok, jók lesznek-e az órák? Ezer meg ezer kérdés gyülemlik a fejemben és egyre csak több és több lesz. Már rég aludnom kéne, de nem megy az izgalomtól és a sok kérdéstől. Lassan felálltam és felsétáltam hangtalanul a szobámba. Becsuktam az ajtót, ami egy nyikorgó hangot adott ki. Még egyszer megnéztem a nagy kék bőröndömet, hogy minden be van-e pakolva. Majd miután végeztem, lefeküdtem az ágyamba és a plafont bámultam. Nem volt ott semmi különös vagy érdekes csak egy pont, ahol elmerengtem. Megint. Reggel anya halk suttogására keltem fel. Besütött a nap az ablakon, így mikor kinyitottam a szemem, mintha megvakultam volna, gyorsan vissza is csuktam, majd miután már kezdte megszokni egyre jobban nyitottam ki. Anya a fürdőmben pakolászott, gondolom a neszesszeres cuccaimat, mert az tegnap este elfelejtettem. Ránéztem az órámra, ami hajnali fél ötöt mutatott. Megtöröltem a szememet és kitántorogtam a meleg és puha ágyamból, amiben nem mostanában fogok aludni. Szürke pizsama nadrágom picit hosszabb volt, így miközben mentem a fürdő felé azon tapostam. Szürke baglyos fölső szegélyét piszkáltam közben, az izgalom miatt.

-Reggelt'!-mondtam reggeli fáradt hangomon. Anya rám emelte zöld tekintetét. Arca boldogságot sugárzott.

-Jó Reggelt, Édesem! Hogy aludtál?-Ő volt a világ legjobb anyukája. Imádtam őt. Mindent megtudtunk beszélni, mindig támogatott és ott volt, amikor nem voltam a legjobb passzban. Hát végül is ez a "feladatuk" az anyukáknak. Mikor meghalt a legjobb barátnőm egy utazásban, nélküle nem is tudom, hogy éltem volna túl. Tudja, hogy reggelente vannak hisztis pillanataim, ezért is nem veszi fel az olyan beszólásaimat vagy bunkó szavaimat.

-Egész jól. Bár nem aludtam sokat, mivel nagyon izgultam. De majd ott biztos kifogom, majd piheni!-mondtam miközben a hajamat fésültem a tükör előtt. 

-Az nem olyan jó. Pedig már nyolc órakkor ágyban voltál, na de mindegy is. Én se tudtam volna aludni.-nyomott egy puszit az arcomra és az ajtó felé indult.-Táskádba bent van minden! Csak össze kell készülődnöd és hét órakkor indulunk is. Apád elvisz minket.-mondta egy mosoly kíséretében és magamra hagyott a fürdőszobámban. A ruhám egy vállfára volt akasztva, ami a fogason pihent. A körmömet már tegnap megcsináltam, így arra nem volt gondom, még felhúztam rá a gyűrűket és késznek is vallhattam magam. Nem csíptem ki magamat, mert a mai nap még csak nem is találkozok igazán senkivel, na meg így érzem magam kényelmesen. Kisétáltam a fürdőből és az ágyam felé vettem az irányt. Megigazítottam, majd díszpárnákat tettem rá. Mivel én nem fogok mostanában itt aludni, így érdemes volt megcsinálni, mert amúgy mindig azt hajtogattam anyáéknak, hogy teljesen fölösleges megcsinálni hiszen félnap se és már szedem szét. Oda sétáltam az íróasztalomhoz és felhajtottam a laptopom tetejét. Megnéztem még indulás előtt a közösségi oldalamat, majd a blogomba kezdtem pötyögni.

Izgalom!

Soha életemben nem izgultam még talán ennyire, mint most. Ha lehetséges lenne már rég kint ugrándozna a szívem a helyéről. Akkor a sebességgel ver. Vagy mint a Tapsi hapsis mesékben, mikor megijed és a szíve kiugrik, de a bundája mindig vissza rántja. Kb. ebben a helyzetben vagyok én is. Órámra nézek, de az irtó lassan mozog.Esküszöm, hogy életemben nem fürkésztem ennyit, mint most. 

Több írásra nem volt időm, mivel anya felkiabált, hogy indulásra kész legyek. Így lecsuktam és a táskámba süllyesztettem. Most biztos kérdezitek magatokba, hogy miért is írok blogot, mikor az senkit se érdekel és csak idő pocsékolás. Nem egészen az. Ide íróm le az érzéseim, fájdalmaim. A blogomat a legjobb barátnőm elvesztése után kezdtem el írni, mert nem volt akkor senkim, akivel megoszthattam volna akármit is, meg nem is akartam. Felkaptam a bőröndömet a földről, a guruló talpaira állítottam és magam után kezdtem húzni. Mielőtt becsukhattam volna az ajtót, még egy "utolsó" pillantást vetettem a szobámra és becsuktam az ajtót. Levittem a lépcsőn a nagy bőröndöt, majdnem egy esés kíséretében, de sikerült nem elvesztenem az egyensúlyomat. Anya már lent várt az előszobában, utazásra készen.

-Indulhatunk Kicsim?-kérdezte Ő is egy kicsit izgatottan.-Édesapád már kint vár az autóban minket.-mondta miközben kinyitotta nekem az ajtót.

-Igen, azt hiszem nem hagyok itthon semmit.-küldtem felé egy mosolyt. Miután elhagytam a házat vissza pillantottam anyára, aki a zárral babrált, majd kattant kettőt és jött utánam. Apa kivette a kezemből a nehéz bőröndöt és a csomagtartóba helyezte. Anya beült az anyósülésre, apa pedig a volán mögé. Én betuszkoltam magam és a fekete fehér mintás kedvenc táskám a hátsó ülésre. Anya apával beszélgetett, én pedig izgatottan néztem kifelé. Mint egy öt éves kisgyerek, aki kirándulni megy. Fél óra alatt oda is értünk a reptérre, ahonnan elvisz a repülő Londonba. Anyáék könnyes búcsút vettek tőlem és az utolsó percben engedtek felszállni a gépemre. A repülő ablakából láttam, ahogy hevesen integetnek nekem. Én is vissza integettem, de kétlem hogy látták is a pici kerek ablakot, ahol ültem. A szándék a lényeg. Kivettem a kedvenc táskámból a fülhallgatómat és benyomtam Jamie McDell-lala Land c. számát. Ez egy aucostic, amiket én imádok olyan lassúak, néha sokkal jobban, mint az igazi számot. Mivel ez a szám igen lassú, elaludtam. A mellettem ülő kedves kisugárzású néni keltett fel.

-Édeském, leszálltunk!-mosolygott a végén. Kikaptam a fülhallgatómat és felpattantam.

-Köszönöm szépen!-küldtem felé egy mosolyt és leszálltam a gépről esés mentesen. Megkerestem a csomagomat és leintettem egy taxit. Sárga volt az ajtajain fekete-fehér kockák voltak, amiken a telefonszámuk volt. Aki benne ült kedvesnek és barátságosnak tűnt.

-Jó napot, Kedves!-mondta angliai akcentussal. Ahogy kimondta számomra humoros volt, de illetlenség lett volna kinevetni, így vissza tartottam a hangosan kitörő nevetésemet.

-Jó napot! Kérem a Bardengof Egyetemhez vigyen.-mondtam és hátra dőltem az ülésen. 

-Rendben.-miután kimondta már indította is az autót és beletaposott a gázba. London nagyon szép volt. Emlékszem, mikor régen Nicola-val  azt játszottuk, hogy Londonban híres divat tervezők vagyunk és kreáltunk különböző anyagokból ruhákat. A taxi sofőr mély és ijesztő hangja zavart meg.

-Megjöttünk Kisasszony! 2 Euro lesz.-megköszöntem és kifizettem a pénzt, majd udvarias volt a sofőr és segített kipakolni. Ott álltam a nagy kapu előtt. Egy bőrönd és a kedvenc táskámmal. Sokan mentek el mellettem vagy jöttek nekem, mintha Japánban lennénk. Kb. olyan nagy volt a tömeg. Az épület nem volt egybefüggő, volt több külön épület is, hol kicsi hol nagy. Gondolom ezek lehettek a tesi terem vagy az ebédlő. Ahogy besétáltam a kapun, több bódét is láttam. Mindegyik bódé egy foglalkozást hirdetett. Most még nem igazán volt kedvem egyikhez se csatlakozni, így csak ahol a kezembe nyomta szóró lapot ott elfogadtam, de nem iratkoztam fel sehova. Beléptem a nagy és feketés épületbe. Belül már nem volt annyira nagy és fekete se. A falak fehérek vagy halvány almazöld színűek voltak. Némelyik falnál volt egy két pad vagy kényelmesnek tűnő székek. Balra volt egy porta féleség, jobbra pedig egy hosszú folyosó. Pár kép volt a falra felakasztva és egy csodálatos csillár helyezkedett el a terem közepén. Miután végigmértem a porta irányába sétáltam. Ott egy 25 évesnél nem többnek kinéző barna, egyenesre vasalt hajú lány ült. 

-Jó napot! Miben segíthetek?-fordult felém kedvesen. Szemei kékeszöldek voltak és enyhe smink volt rajta. Szimpatikusnak tűnt.

-Öhm...Jó napot! Most iratkoztam ebbe az iskolába, kollégista leszek.-nyökögtem zavaromban. Valamit bepötyögött a gépbe, majd felém fordult.

-Nevét szabad tudni?-mosolyodott el.

-Persze. Nicole Bell.-biztos már paradicsom piros lehettem zavarom miatt. Megint a gép felé fordult és bepötyögte a nevem. 

-Meg is van! Öné a 81-es szoba.-mondta egy mosolyt küldve felém.

-Öhm..tudja én itt nem vagyok jártas és..-folytattam volna tovább, ha nem vág a szavamba.

-Szívesen megmutatom, hogy mit hol találsz.-mondta és már pattant i ki a székéből. Kinyitotta az ajtót és oda sétált mellém.-Gyere akkor utánam.-indult meg. Jobbra indultunk el a nagy folyosó irányába. A folyosó mindkét oldalán ajtók voltak és azokon számok. 1, 2, 3, 4..egészen a 81-es számú ajtóig sétáltunk. Majd megállt és felém fordult.

-Megjöttünk, ha gondolod, később lejössz és megmutatom, hogy mi hol van.-mondta kedvesen.

-Persze! Köszönöm szépen.-én is küldtem egy mosolyt, majd elment. Megfogtam a bőröndömet, míg a másik kezemet a kilincsre tettem. Vajon milyen lehet? Gondolkodtam azon a személyen, aki az ajtó túloldalán volt. De hirtelen kicsúszott a kezem közül a kilincs és egy Ramones-es pólót láttam. A hirtelen mozdulattól megugrottam és ijedten néztem fel rá. Szemei zöldek voltak, de amikor megláttam, hogy tele van piercing-vel és tetkóval, elundorodtam tőle..

Meghoztam az első részt. Remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket és sokan jelzitek kommentbe vagy egy pipával, hogy tetszett. A következő rész jövő hétvégén jön! 

Sok Puszi.:Nóry