39.Chapter-Temetés.

          Elérhetetlen minden. Sötétség, hideg és félelem. De miért? Mindenki

eltávozik így vagy úgy. Ez a sors vagy saját tettek. Nem lehet szabályozni igazából. A sors nem válogat. Ez nem egy kívánságműsor. Ha lehetne, senki sem halna meg, de az élet egy idő után unalmas lenne, hiszen semmi sem változna. Az egyhangúságot, pedig senki sem szereti. Így meg kell halnia mindenkinek, hogy egy új élet kezdődjön. A halál változtat dolgokon. Összehord, embereket vagy eltaszít. Ebben az esetben összehozott embereket. Édesanyámnak kellet valaki, aki támogatja, ápolja ilyen állapotban. Hiszen kétségtelenül megviseli. Összeesett, nem eszik, sokat alszik, gyógyszert szed. Nekem itt van a Göndöröm, aki engem támogat és az Édesanyámat.

            Csak itt állok a tükör előtt, és magamat nézem. Összeroskadt arcvonásaimat figyelem, ahogy szomorúan lankadnak lefele. Sose gondolkodtam azon, hogy egyszer a szüleim közül is meg fog halni valaki. És hogy ez az Édesapám temetése, a nyomasztónál is rosszabb. Hiszen ki szeretne az apja temetésén lenni? Nézni, ahogy az élettelen testét eresztik le a földbe. Ahogy mindenki sír és csak előtörnek az emlékek. Próbálom fent tartani a kemény, érzelemmentes maszkom, de néha megtörök. Testem mély fekete ruhában, arcom sápadt, szemem alatt csúnya sötét karikák éktelenkednek. Arcomat egy nagy fekete kalap fogja fedni a sok sajnálkozó tekintettől. Letörlöm utolsó könnycseppemet az arcomról, felveszem a kalapomat és kisétálok az ajtón a kocsiban várakozó Göndörömhöz és Édesanyámhoz. A Göndör ül a volánnál, Édesanyám hátra ült be. Mindenki feszült és szótlan. Hiszen ilyenkor mit lehet mondani? Csak irigykedem az olyan emberekre, akik ebben a pillanatban boldogok és mosolyognak a szeretteikkel. Ahogy elindul a kocsi csomó ház mellett, elhaladunk. Mint egy pillanatkép, úgy váltogatják egymást a más- és más házak. Miután egyre ritkulnak, jön egy nagy, sötét erdő, majd megáll a kocsi. Kinézek a szélvédőn és több fekete kocsi, parkol előttünk. Csoportokban állnak a „rokonaim”, akiket igazán nem is ismerek. Egy mély és fájdalmas sóhaj szakad fel anyámból, majd csak azt hallom, ahogy az ajtó kattan, majd becsapódik. Göndör megakadályoz ujjaim tördelésében, ráviszem tekintetem. Szeme sajnálattal, együttérzéssel és szomorúsággal van tele.

-Van egy szál cigarettád? – suttogom, és leviszem tekintetem az ölemben lévő kezeinkre. Csak sóhajt, majd odanyújt egy szál cigarettát. Ránézek, s egy csókot lehelek puha arcbőrére, és kiszállok. Körbenézek, de fákon és sírköveken kívül nem látok semmit. Meggyújtom a cigarettát, és egy mélyet szívok belőle. Valamennyivel megkönnyebbülök, de tudom, hogy ez nem segít semmit. Göndör mellém, sétál, s derekamnál fogva húz a fekete tömegbe. Mindenki megnéz, mintha egy kirekesztett ember lennék vagy egy idióta, akit most visznek a diliházba. Próbálom kalapommal rejteni arcom, és csak a cigarettámra koncentrálni. Göndör keze szorosabb lesz, mire én felviszem tekintetem rá, de Ő egy fekete, feszülős, mellnél mélyen dekoltált ruhába burkolózott, hosszú fekete hajú nőt figyel.

-Ki az? – kérdeztem.

Hirtelen kapja fejét felém, és tekintete picit ijedtebb. Keresi a választ, közben a nő is ránk szegezi tekintetét. Fekete íriszei szinte égetnek.

-Ő-Ő az a lány. – dadogja. Először nem értettem, majd párperc gondolkodás után tisztult a kép.

-A lány, aki nem szeretett viszont? – félve néztem rá és rettegtem a válaszától. De ő csak bólintott. Egy mély levegőt vettem, majd megint a nő irányába néztem. Nem volt rokonom, még csak ismerősöm se. Mintha pánikba estem volna. Több millió kérdés játszódott le a fejemben. Elcseszettnek éreztem magam, mikor észrevettem, hogy a nő felénk közeledik.

-Hello, Nicole! – hangja aranyos, selymes volt. Göndört figyeltem, ahogy enyhén ledöbbent hirtelen közelségétől. Most fel lehetett volna vele törölni a padlót, mert nem érdekelte semmi.

-Öhm..Hello! – néztem el zavartan a nőre. Arca tökéletes volt, egy ránc se volt rajta, mellei teltek, alkata nőies, lába hosszú, kecses. Fájdalmasan néztem vissza rá.

-Nem ismersz. Peter nagybátyád barátnője vagyok. – nyújtotta kezét. Peter, apám öccse. Miután kimondta a nő az utolsó mondatot, éreztem, hogy a Göndör, mintha ismét kettétörne, lehajtotta a fejét. Elengedtem a Göndör kezét, és ujjaimat kezdtem tördelni. Tisztán látszott, hogy nem ismerte fel a Göndört.

-Nem, nem ismerlek. – erősítettem meg. A Göndörre nézett, akinek a feje még mindig le volt hajtva.

-Csak részvétet akartam nyilvánítani. – nézett ismét rám. Csak bólintottam, s a Göndörre néztem. Sóhajtott, felemelte a fejét és erősen és jól láthatóan összekulcsolta a kezünket. –Harreh. – döbbent le a nő, miután felismerte. Csak bólintott egyet és közelebb húzott magához. Mintha tudatni akarta volna vele, hogy talált mást. Kárpótlást.

-Katherine. – köszönt, s lenézett rám. Kellemetlenül éreztem magam.

-Ő a..? – nézett rám, a válaszomra várva. Most mit mondhatnék? Tudom, tisztáztuk a Göndörrel, de előtte is az vagyok, mint más ember előtt?

-A barátja vagyok. – mintha büszkeséggel töltené el, hogy előtte ezt mondhatja.

-Megváltoztál. – méri fel, ami egy picit idegesített.

-Te nem. - Válaszol egyszerűen, majd a fülemhez hajol. – Menjünk innen. – lehelete csiklandozza fülem és egyszerre, mintha bizsergés is futna át a hátamon.

-Mennünk kell! – mondom, s elindulok ott hagyva a nőt. A Göndör nem szól semmit, csak csendben sétál mellettem. Hihetetlen, hogy a nő annyi idős, mint én vagy Harreh és annyi idős ember a barátja, mint az Édesapám. –Sajnálom! – csak ennyit tudok kinyögni, amire ő felnéz rám.

-Nem kell, nem bánom, hogy „nem jött össze” – mutatja az idéző jeleket. –Hiszen egy nála ezerszer értékesebb lányt tudhatok magamnak. – hízelgő mosolyt küldött, majd ismét lenézett a földre. Biztos bántja valamennyire, mert látom rajta. Besétáltunk a templomba, és leültem Édesanyám mellé az első sorba. „Első sorba”, mintha egy előadásra vettem volna jegyet. A Göndör beült mellém, s a kezemet egy percre sem engedte el. Nem tudtam, hogy Katherine miatt vagy csak nyugtatni akart. Minden esetre valamennyire megnyugodtam. A pap elmondta a szokásos szövegét, majd ismerősöket kért, hogy utoljára köszönjenek el tőle. Az Édesapámtól. Utoljára én mentem. Göndör biztatóan megszorította a kezem, majd elengedte. Lassan lépdeltem a koporsóig, amiben az Édesapám feküdt. Le volt csukva, de így is éreztem, mintha figyelne. Megfordulva a „népség” felé levettem a kalapom, s felmértem az embereket. Volt, aki sírt, volt, aki visszatartotta, s volt, aki meg se rezzent. Ilyen volt Katherine. Lehunytam szemem, majd kinyitottam és a Göndörre néztem, hogy egy kis erőt gyűjtsek. Ajkát harapdálta idegességében, így inkább elnéztem róla.

-Tudják én nem maguknak készültem beszéddel. Hiszen szinte nem ismerek itt senkit. Ezt vehetik úgy, ahogy akarják. – fordultam el tőlük és a sír felé fordultam - Édesapám, te voltál a világ legjobb embere! Csodálatos férfi, apuka és férj. Van, aki apuka nélkül nő fel, én nem tudnám elképzelni az életem nélküled. De most elkövetkezett az, az időszak, amikor kénytelen leszek ezzel élni tovább. Nem ismerheted meg a barátomat, nem láthatod, ahogy sikeresen végzem a tanulmányaimat, majd találok egy csodálatos munkát. Nem láthatod, majd ahogy férjhez megyek, és nem láthatod majd, ahogy az unokáid szaladnak és a te nevedet, hajtogatják. Nem élhetsz boldog életet a szerelmeddel. Nem lehet több részed az élet örömeiben. És ami a legjobban fáj, hogy itt hagytál minket. Tudom, hogy nem direkt tetted, tudom, hogy ez a sors. De akkor is.. – elcsuklott a hangom, és éreztem, hogy a torkomban egyre csak nő a gombóc - ..és ..itt hagytál engem és az anyukámat. Egyedül. – vettem egy mély levegőt, így az eddig visszatartott könnycseppjeim utat találtak maguknak – Nagyon hiányzol és fogsz is. Tudod, nem vagyok az ilyenekben jó, így remélem, hogy csak egy jót nevetsz rajtam, hogy ilyen csöpögősre sikerült ez. Csak…Csak találd meg a boldogságot ott is! – lehajtottam a fejem, s visszasétáltam a helyemre. Több ember szipogását hallottam.

-Édesem! – ölelt meg anya. Könnyeim patakként hullottak. Pedig nem terveztem, hogy sírok. Göndör közben kezét combomra simította és így próbált nyugtatni.

 A ceremónia végén kikísértük azt a négy embert, aki vitte a koporsót, mindenki dobott egy marék földet a koporsóra, s útjára engedtük Édesapámat az örök nyugalomba. Zokogva, szipogva mentek a kocsijukhoz, hogy elinduljanak a temetés utáni Torra. Anyámat elvitte Peter, így én itt maradhattam még egy picit. Ledobtam magassarkúm, s a sírkőnek támaszkodva sírtam. Túl hamar és túl egyszerűen hagyott itt. Ő is. Göndör csizmája sétált velem szemben. Leguggolt elém, majd kezemnél fogva felhúzott egy ölelésbe.

-Édes. – suttogta, s közben nyugtatóan simogatta a hátamat.

-Miért? – zokogtam. –Miért tette ezt? – fejemet a Göndör nyakhajlatába fúrtam, s próbáltam abbahagyni a sírást.

-Tudod jól, hogy nem ő tette. – suttogta. Tudtam, de valakit hibáztatnom kellet. Ennyi veszteséget nehéz elviselni. Felkapta cipőmet, majd engem is felvett, s a kocsihoz vitt. Beültetett, becsatolt, majd a vezetői oldalra sétált, s beült mellém. Megigazítottam a tükörben a sminkemet – ami még maradt rajtam – felhúztam a magassarkúm, s a Göndört figyeltem, ahogy az útra koncentrál. Levette szmokingját, már csak a fekete ingje volt rajta, de annak is az ujjai fel voltak hajtva. Haja gondosan beállította, de a sok ideges hajba szántástól összekuszálódott. Különösen kilógott az arcánál egy tincs, így oda nyúltam, s megigazítottam, amire Ő csak halványan elmosolyodott.  Nagyon érzékeny állapotomba kerültem, éreztem magamon, hogy akár azon is sírni tudtam volna, ha leesik egy falevél. Megérkeztünk a Házhoz, ami egy jobban elzárt helyen volt.  Szintén gyülekeztek a kocsik, de csak a ricsaj hallatszott ki a házból. Még pár percig csak ülni akartam csendben, a kocsiban, mielőtt megtámadna a sajnálkozás tengere. Göndör is csendben volt és a szélvédőn nézett ki.
-Azon gondolkozol. Igaz? – suttogom. Hirtelen kapja fejét felém, nem nézek arcára, de látom, ahogy homlokán megjelennek a ráncok és összehúzza szemöldökét.